~Nashii történetei~

Főoldal

2012-02-17T15:28:00.003+01:00

Üdv itt!

Ez a blog azzal a céllal jött létre, hogy feltegyem a novelláimat/regényeimet, míg ezzel párhuzamosan a másik blogomra a verseimet pakolom fel.

Remélem, ha már erre jársz, el is olvasol pár művet. ^^

Ahogy az fent is látszik, a műfajokra érdemes odafigyelni.

Ha elolvastál egy művet, ne félj véleményezni is azt!

Köszi! ;P

Nashii

A borítók - leginkább regényeké -, kisképek saját munkák - egyesek pedig netes képek átdolgozásai -, ezért értékelném, ha nem nyúlnád le. ^^

6. Fejezet

2012-02-17T15:27:00.002+01:00

6. Fejezet

Mivel nem igazán tudtam tájékozódni a városban, Akiraval megbeszéltük, hogy a tömbházunk előtt találkozunk. Mire leértem, már ott várt; meglepetésemre Ryuichi is vele volt, arcán hatalmas unottsággal.

- Azta, mivel fenyegetted meg? – kérdeztem rá mutogatva Akirától.

- Azt mondtam, neki is fizetek – válaszolt vigyorogva. – De persze nem fogok.

- Még hazamehetek – dörmögött a fekete hajú.

Jókedvűen indultunk a szórakozóhelyre, ami fél óra sétára volt egy föld alá vezető lépcső végén. Középen magas körasztalok voltak, bárszékekkel. A hely nem volt túlzsúfolva, bár még elég kora volt, így leültünk az egyik szabad asztalhoz.

- Mit kértek inni? – hajolt hozzánk Akira kissé kiabálva, mert a zene elég hangosan szólt.

- Bármit, csak ne sört – mondtam. Nem szerettem már annyira, mint régen.

- Nekem sört – mondta Ryuichi.

Akira vigyorgott, és a pulthoz sietett. A színpadon épp egy négytagú banda játszott. Egyedül az énekes volt lány, aki Nanára hasonlított az animéből, és a zenéjük is arra emlékeztetett, mint amit a Blast nyomott. Végre visszatért haverom, kezében egy sörrel, és nekem átnyújtott egy Bloody Mary koktélt. Elvettem, és mosolyogva iszogatni kezdtem, miközben figyeltem a zenekart. Megittam már a harmadik italom, míg Akiráék a második sörnél tartottak.

- Én elmegyek vécére – kiabálta Ryuichi.

- Nekem is kell – állt fel Akira.

- Azt hittem, a lányok járnak párosával vécére – nevettem.

Ryuichi gúnyosan felhúzta a szemöldökét, majd eltűntek a tömegben. Kivittem a poharam, és új kört rendeltem magamnak. Mikor visszaértem, az asztalnál álldogálva lábammal rugóztam a ritmusra. Miközben a fiúkra vártam, hirtelen egy hőbörgő férfihang hallatszott mögülem. Megfordultam, és Ryuichi tartotta egy srác csuklóját a magasba emelve. Ő és Akira is komor arcot vágtak, miközben nekem sejtelmem se volt, mi lehet a probléma. Végül ellökte magától a srác kezét. Az nem szólt semmit, csak idegesen elviharzott. Odaléptem hozzájuk.

- Mi történt? – pislogtam még mindig meglepetten.

- A csávó le akart tapizni, de Icchan időben észrevette.

- Téged akart letapizni? – értetlenkedtem.

- Téged! De figy’! – mutatott egy távolabbi asztal felé. Ott ült pár izomagyú fickó, az asztalra hajolva pedig molesztáló kis barátunk beszélt hozzájuk.

- Jobb, ha megyünk, mielőtt kitör a balhé – mondta Ryuichi. Egyértelmű, hogy a srácok készülnek valamire, így egyetértően bólintottam.

Kifelé vettük az irányt. Az ajtóhoz közeledve Akira a hátamra téve kezét sürgetni kezdett. Ezek szerint már ők is elindultak utánunk. Bevallom, kicsit elkezdtem félni. Ők öten-hatan voltak, a mi oldalunkon pedig két- nem éppen izomkolosszus fiú. Jó, tudom, mivel sakálok vagyunk, fejlett az izomzatunk, de vajon eléggé ahhoz, hogy leverjük őket? Alig fordultunk rá egy kisebb utcára, máris kiabáltak utánunk. Valahol az utca közepén, ahol már szűkülni kezdett, Ryuichi megállt.

- Mit csinálsz? – förmedtem rá.

- Nézz előre! Ez zsákutca.

Igaza volt… Riadtan kaptam tekintetem az üldözőinkre. Fekete hajú barátom szembe sétáét velük, majd egyszerre megálltak. Akira is csatlakozott hozzá. A fiú, akivel összeakadtunk a bárban, a nadrágja hátuljából előhúzott egy gumibotot. Egyik társa a közeli kukához lépdelt, és felemelt egy méretes deszkát, másik társuk pedig egy bicskát húzott elő… Na, ez volt az a pillanat, amikor teljesen beszartam. Direkt nem figyeltem, milyen fegyvert vesz elő az utolsó.

- Na, most mutasd, milyen kemény gyerek vagy! – intett a molesztáló Ryuichinak.

Ő teljesen nyugodtan megindult felé, és ez a fajta higgadtság láthatóan meglepetésként érte az ellenfeleket. Zavarát leplezve a srác rárontott Ryuichira, és felé lendített a bottal. Hogy sikításom elfojtsam, a szám elé kaptam kezemet. Meglepetésemre a srác melléütött. Illetve úgy tűnt, de nekem volt szerencsém látni, hogy Ryuichi a másodperc tört része alatt mozdult arrébb. Átlagemberek számára ez a gyorsaság szemmel nem észlelhető. Kihasználva az alkalmat, a támadót visszafordulásból hasba rúgta, majd letéve lábát, azon átlendülve fejbe rúgta, megtartva a forgásirányt. A rúgás méretétől a srác nem csak hogy elesett, még vagy három métert tett meg a földön pörögve. Feltámaszkodott egyik könyökére, majd felénk lendített. – Kapjátok el őket!

A négy társa egyszerre indult meg az irányunkba. Ryuichi közéjük futott, és minden támadásuk elől kitért. Kicsavarta a kést az egyik kezéből, majd a falhoz vágta, hogy darabokra tört. Vagy a bicska volt kínai, vagy Ryuichiban van olyan erő, amit nem is gondoltam volna. Lassan minden ellenfele a földön hevert.

- Húzzunk innen! – szólt oda nekünk.

Őrült rohanásba kezdtünk, ami meglepő mód cseppet sem fárasztott le, és a sebességünk sem volt kutyafüle. A házak csak úgy suhantak el mellettem. A lépcsőházhoz érve szembefordultam Ryuichival. – Köszönöm, hogy kiálltál értem.

- Ne értsd félre, nem miattad tettem, csak nem halt ki belőlem a tisztesség. Szívem szerint elkerültem volna a verekedést is, de nem volt más választásom.

Elhúztam a szám; nem épp erre a válaszra számítottam.

- Hééé, oszt’ velem mi van? – húzta ki magát Akira. – Én voltam a hátvéd!

Nevetve a vállára tettem a kezem. – Neked is köszi. Na, jóccakát’, majd az eskütételen találkozunk!

Ami el is érkezett, és ott álltunk, az ’A’ és ’B’ osztály egy hatalmas terem közepén, ami az épületnek azon szárnyában volt, ahol nem voltak osztályok, csak az edzőterem, és ki tudja még mi. A gyomromban fel-le ugrált az ideg, miközben lassan elcsitították a tömeget is. Minden tanárunk felsorakozott velünk szemben, míg mi osztályonként három-három oszlopba rendeződtünk, a szívünk fölé helyeztük kezeinket, és soronként ismételve, akár egy katonai indulót, zengeni kezdtük a Sakál-eskü szövegét:

Én, mint a Sakál Nemzettség büszke leszármazottja, megesküszöm, hogy semmit, amit népemről tudok, arra nem jogosult személyeknek el nem árulok. Mindent megteszek, hogy a Bosszú Gyermekeinek titkai ne hagyják el az iskola falait, és a rólunk ismerettel nem rendelkező osztályok előtt továbbra is homály fedje kilétünket.

Esküszöm, hogy a felkészítő harcok során senkit nem tekintek ellenségnek; nem nyilvánítok legyőzöttet vagy legyőzőt, csupán méltó ellenfelek léteznek.

Önmagam fejlődését nem hátráltatom a gyengébbek pártfogolásával.

A sempai-om szavára, mint kőbe vésett szentírásra tekintek.

Mások harcaiba nem avatkozom bele.

Nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak. Feladataim mindenek elé helyezem, és mindvégig arra törekszem, hogy ezt ne fejben kelljen tartanom, hanem ösztönből érezzem.

Soha, semmilyen körülmények közt nem alkuszom az Árulás Gyermekeivel, és nem is futamodom meg előlük.

Fegyvereim az ártatlanokra soha nem szegezem.

Mindörökre felemelt fővel visszhangzom a legnagyobb tisztességet számomra: Sakál vagyok, a Bosszú Gyermeke.

Hát, mit ne mondjak, pár résznél igencsak elbizonytalanodtam, hogy ezt most vajon komolyan is gondolják? Például, mi az, hogy nem segíthetünk a gyengébbeknek? Meg a sempai szava mindenek felett? Na ne…

A lényeg az, hogy túléltem az eskütételt, hivatalosan is a Nemzettség tagja lettem, valamint egyre inkább kezdtem hozzászokni az új életvitelhez.

5. Fejezet

2012-02-17T15:26:00.005+01:00

5. Fejezet

Mit keresek már megint itt? Ezt kérdeztem magamtól, amikor megálltam a terem ajtajában. Mi a fene vonz ide? Talán a kíváncsiság?

- Arrébb, kislány! Itt az Isten! – Akira röhögése rántott fel álmodozásomból.

A helyünkre sétáltunk, ahol a pad fiókjába pakoltam a vízzel teli üvegem, meg egy füzetet néhány toll kíséretében.

- Na, utánanéztél, mi vagy? – kérdezte Akira, miközben a padnak támaszkodott.

- Ja, részben… De megjött a lakótársam, úgyhogy nem értem végig rajt. Baszki! – a homlokomra csaptam. – Az órarendet meg se néztem.

- Szard le, én se!

- Hogy tudsz ilyen nyugodtan viselkedni? Ez az egész egy káosz!

- Bosszút állhatok azon, aki tönkretette az életem. Ez nekem épp elég. – Szemeiben furcsa lángolást véltem felfedezni, de pár pillanat múlva ismét visszatért az az arc, amelyet mindig láttam tőle.

- Elmeséled? – Féltem, hogy túl tolakodónak tart, és megsértődve elfordul tőlem, de nem így tett.

Szembeállította a székét az enyémmel, majd lábai közé támaszkodott könyökeivel, tenyereire támasztotta fejét, és közel hajolt hozzám.

- Mikor születtem, anyám meghalt. Viszont soha nem ismertem az apámat. Mivel csupán tizenkilenc volt, mikor születtem, az anyja meg egy igen befolyásos nő, nem engedte, hogy megtartson, és bedugatott egy árvaházba. A büdös banya azzal fenyegette az apámat, hogy megvonja tőle a cég öröklését, ha engem meglát. Mindezt levelekből tudom, amiket az egyetlen megmaradt szülőm írt, azaz az apám, aki tudom, nem tehetett mást, mert ha engem választ, nem tudna miből eltartani, hisz a jövője az anyján múlik, így úgy gondolta, addig jó, amíg legalább van fedél a fejem felett, még ha család nem is áll mellettem. Tudod te, milyen felnőni úgy egy árvaházban, hogy nem vagy árva? Ahol megvernek, ha kétszer kérsz az ételből, ahol te sikálod fel a folyosót, minden este? Hát én tudom! Időközben a nagyanyám annyi terhet pakolt apám vállára, hogy mire kiengedtek az intézményből, az öregem idegösszeroppanást kapott. Nem juthattam a banya közelébe, mert állandóan testőrök védik, és azt üzente, hogy egy ilyen senkifia ne menjen a közelébe.

Elszörnyülködve hallgattam, amit mondott. Hogy tehet valaki ilyet? Valahol az ő vére is.

- Hihetetlen, mi? – Elmosolyodva a tarkójára tette kezeit, és hátradőlt szórakozottan, mintha nem is most mesélte volna el az egyik legszívszorítóbb történetet, amit valaha hallottam. De várjunk csak…

- Akkor ez azt jelenti, hogy a saját nagyanyád ellen akarod fordítani a bosszúd? – néztem rá meglepetten.

- Most mit csodálkozol ezen? Tönkretett.

- De mégiscsak a nagyanyád…

- Papíron lehet. De nekem nincs családom. Soha nem is volt.

Felállt a székről, és kisétált a teremből. Láttam rajta, hogy felzaklatták az emlékek. Jobbnak láttam leszállni a témáról. Becsengetés előtt egy perccel visszajött karját Ryuichi nyakában tartva. Ez a srác ezentúl mindig ilyenkor fog beesni?

Az első óránk történelem volt. A tanár elmesélte azt a történetet, amit a minap én is olvastam az oldalon, de hallani sokkal érdekesebb volt. Felfigyeltem Akira susmorgására Ryuichival, és a végén egy ’Kösz Icchan, te vagy a legjobb’ mondat hangzott el. Ezután éreztem, hogy megböködik a vállam, és egy cetli lebegett az orrom előtt. Elvettem. Ekkorra leesett, hogy Ryuichi lett a postás Akira és köztem. Képzelem, mennyire repeshetett az örömtől.

„Szia! Bocs az előző kirohanásért. Kárpótlásul meghívlak este egy közeli bárba. A szemed miatt ne aggódj, nem túl jók a fényviszonyok. Még Icchant is megfűzöm, aztá’ mindent bele! ;)”

Az utolsó mondatnál majdnem felnevettem. Hátranéztem, és rábólintottam, aztán figyelmem újra a tanárra irányítottam. Megtudtam, hogy Anubiszt is gyakran ábrázolták vörös szemekkel, és hogy a mi fajunk is ezért lát a sötétben. Viszont ami kiborított, az az volt, hogy a fogaink élesek lesznek. Nem úgy, mint a vámpíroknak, hogy megnő a szemfogunk. Bár azok is megnőnek, emellett minden fogunk átalakul hegyessé. Nem lettem sokkal okosabb ettől az órától se, de idővel úgyis mindent megtudok majd… remélhetőleg.

- De minek a ragadozó fogsor? – kérdeztem Akirától, miközben nagyokat kortyoltam a vizemből.

- Úgy tudom, ezentúl csak nyers húst ehetünk.

Bár Ryuichit most hallottam először értelmes mondatot kinyögni, ez arra volt elég, hogy orromból és számból egyszerre spricceljen ki a víz, ami még a nyelőcsövembe távozása előtt kikívánkozott belőlem a sokk hatására… telibe találva ezzel Akirát. Ryuichi ekkorra már a padon ült. Nem figyeltem, mikor mozdult meg, de valószínűleg ő már tudatosan irányította a gyorsaságát.

- Kösz, Hime! – Törölgette a világoskék ingjét Akira. – Ezért ma te fizetsz!

Bár a haragja csak színlelt volt, az enyém cseppet sem volt az, amikor megláttam Ryuichi száján a sunyi vigyort.

- Csak szopattál, mi? – kérdeztem, miközben én is törölgettem a vizet a pofámból.

- Igazság szerint csak félig volt téves az információ. Tényleg csak húst bír befogadni a szervezetünk, de az már ízlés kérdése, hogy azt milyen állapotban fogyasztod.

- Hát kösz, miszter nagyokos… - Ő vállat vont, és a terem másik felébe bámult. – Akkor mi de-vegetáriánusok vagyunk, vagy mi? – Én is meglepődtem, hogy ezt ki tudtam mondani.

- Valami olyasmi – nevetett Akira. – Nem is rossz elnevezés.

A következő órán egy nő volt a tanárunk, aki az „Önismeret és Személyiségfejlesztés” órát tartotta. Gondolom, ez a mi esetünkben mást takart, mint az átlagos diákoknál. Ő osztotta meg velünk az információt, miszerint a tanárok és az igazgató egy mellékágához tartoznak a sakál nemzettségének. Mindannyian bírnak valamilyen képességgel, de ezek mentálisak. Gondolatolvasás, jövőbelátás, gyógyítás, de egyedül azt árulták el, hogy az iskolaorvos melyikkel bír… Nem mintha olyan megerőltető lett volna rájönnünk… Na, szóval ezért nincs hegyes foguk, és a tetoválás nem a nyakukon, hanem a csuklójukon van. De ahogy minden sakál, bírnak a mentális befolyásolás képességével, azaz manipulálni tudják az emberek érzéseit azok szemébe nézve. Itt eszembe jutott, mennyire biztos voltam, mikor az igazgató arról bizonygatott, hogy minden rendben, hogy tényleg igaza van. Valamint azt is megtudtuk, hogy a ’C’ és ’D’ osztályokban tartózkodó diákokkal nem sokat kéne vegyülnünk, mert ők átlagos diákok, akiket azért vesznek fel, hogy a gyanút eloszlassák az ellenőrök esetén. A kilétünket titokban kell tartanunk, ami egy szombatra eső rituálé keretében felesküvést igényel majd. Mintha nem lenne szombaton más dolgom… Az első emeleten a második osztályos tanulók voltak, míg az iskola másik szárnyában a harmadikasok és akik már elvégezték a három osztályt, és az egy év gyakorlatot töltik . Mit ne mondjak, felettébb kíváncsi lettem a felsősök tetoválására, de egyelőre jobbnak éreztem nem átmászni az ő felükre.

- Oh, és félévkor, azaz szeptemberben mindenki kap maga mellé egy harmadikos diákot. Minden évfolyamon ugyanannyi diák van, ez már rendszerszerű. Nem Önök választják őket, nem is ők magukat, hanem megérzik, ki mellé kell szegülniük. Egyszerűen csak sempai-nak kell hívniuk őket. Ők segítenek maguknak edzeni, és eligazodni a dolgokban. – A tanárnő összecsapta tenyereit. - Remélem, mindenki értette. Valamint még valami. A városon kívüli tartózkodásuk veszélyes, ugyanis az Árulók megérzik a jelenlétüket, amint megkapják a tetoválást. A várost egy védőfal veszi körül, de azon kívül nem biztosíthatjuk a testi épségüket. Később ugyan el lesznek küldve más országokba küldetésekre, de addig is, amíg nem képesek megvédeni magukat, maradjanak a közelben a saját érdekükben!

Nem mondom, hogy nem szartam be… Szóval haza se mehetek anélkül, hogy ne vadásznának rám? Egyáltalán miért akarnak nekünk ártani? Újabb- és újabb kérdések sora bukkant fel a fejemben, és alig kaptam választ néhányra.

4. Fejezet

2012-02-17T15:26:00.002+01:00

4. Fejezet

Hátranéztem a többiekre, hátha még valaki arcán észreveszem azt a kétségbeesettséget, amit a sajátom tükrözött. A tanár – aki, mint kiderült, az osztályfőnökünk - közölte, hogy tizenegy órakor hazamehetünk, addig minden tanár elmondja, amit akar, az órarendet pedig neten meg lehet nézni. Fél óra múlva befejezte a mondandóját, a diákok pedig elkezdtek kifelé vonulni a teremből. Én csak bámultam az ajtóra, talán még a szám is nyitva maradt, de annyi eszem nem volt, hogy Kazuki-sensei után fussak magyarázatot követelve. Egy csapás a vállamra zökkentett ki a bambulásból.

- Mi bajod, Hime? – Akira Ryuichi asztalára ült, a falnak dőlt, és felhúzta a lábait, mit sem törődve azzal, hogy ez nem egy utcai pad. – Ugye nem baj, Icchan? – nézett a fekete fiúra vigyorogva.

- A nevem Ryuichi. – Azzal felállt és a kukához indult, hogy kidobja az üres üvegét.

- Milyen morcos valaki – motyogta Akira, aztán ismét hozzám fordult. – Elég zavart pofát vágtál az imént.

- Csodálod? Mi volt ez a duma a bosszú gyermekeiről?

- Mi? Azt ne mondjad má’, hogy nem tudod, mi van! – Értetlenkedő fejrázásomra, a térdére csapva nevetett. - Oh, öcsém – vagy húgom, te ennyire el vagy tévedve?

- Figyi, én örülök, hogy jól szórakozol, de én kurvára be vagyok tojva, amint látod! – förmedtem rá. Kezdtem magam abba a reménybe ringatni, hogy csak egy hülye álomba csöppentem.

Ryuichi visszasétált hozzánk, és a pad mellé húzta a széket; nem kívánt Akira fenekénél ülni. Nem szólt semmit, csak bámult rám. Furcsállva ráncoltam a homlokom, aztán újra barna hajú társamhoz fordultam, remélve, hogy ő majd többet elárul.

- Figyeld má’ Icchan, a csajszi nem tudja, hova keveredett! Haha!

- Akira! – mordultam rá. – Beavatnál végre? Ugye ennek köze van a tetkóhoz, meg a sárga szemekhez?

- Cica, mi nem vagyunk emberek.

- Sajnállak titeket akkor! – próbáltam elviccelni a dolgokat, de kezdtem nagyon ideges lenni attól, amit mindjárt hallani fogok.

- Te sem. – Megfogta az arcom, és a szemembe nézett. – Egy ember szeme mikor lesz ilyen színű? Hm? Semmikor. – Azzal visszadőlt a falnak.

- Most jön az a rész, hogy vámpírok vagyunk, mi? – nevettem el magam. Hallani véltem egy rosszalló ciccegést Ryuichi felől.

- Nem egészen. Mennyire vagy otthon az egyiptomi dolgokban? Rémlik Anubisz neve? Tod’, a sakálfejű alvilági isten. - Némileg tudtam, miről beszél, így bólintottam. – A történetünk az ókori Egyiptomra vezethető vissza. Anubisz serege félig kutya-félig emberi lényekből állt, de mindig máshogy nevezték őket. Istenek, démonok, satöbbi. Kleopátra szolgálatára esküdtek fel, így volt képes területeket hódítani, hogy az ellenségei ellen bérelte fel őket. Ha valaki megtámadta, Anubisz emberei bosszút álltak.

- Na jó, de mi közünk nekünk ehhez?

- Ahj, kislány ez elég bonyolult. Mé’ nem olvastad el az internetes tájékoztatót? – Meglepetten pislogtam rá. – Nem kaptál regisztrációs számot? Akko menjé’ le az igazgatóhoz, de sürgősen. Te tényleg úgy jöttél ebbe a suliba, hogy asse’ tod’, kik vagyunk?

Egy szó se kellett több. Felpattantam a székről, és rohantam le az igazgatóiba. Felspanolva kopogtattam, mire az igazgató kinyitotta az ajtót, én pedig kérdés nélkül benyomultam az irodába, ami nagy örömömre üres volt.

- Magyarázatot akarok! Most!

Sosem voltam egy hangos típus, de elszakadt a cérna. Minden annyira furcsa volt, hogy kezdtem elveszíteni az eszemet.

- Én is, hogy miért rontasz rám az irodában – mosolygott, majd becsukta az ajtót. – Mi történt?

- Hogy mi történt? – Csípőre vágtam a kezem, és nagyzolva kezdtem magyarázni. – Ó, hát semmi különös, csak mindenki Anubiszról, meg bosszú gyermekekről hadovál nekem, és azt sem tudom, hova kapjam a fejem.

- Te nem tudod, mire szánt a sors?

- Hát, ja, így is mondhatjuk. Elvileg regisztrációs számot kellett volna kapnom, amit nem kaptam, pedig ki tudja, akkor talán nem jöttem volna ide, ha többet tudok erről a helyről.

A pasi nem szólt. Az asztal mögötti szekrényhez sétált, kihúzta az egyik fiókját, amin az osztályunk neve állt, és kihúzott belőle egy kartont. Kinyitotta, majd átnyújtott egy kártyát.

- Tessék, a regisztrációs kártyád. Rajt az iskola honlapjának a címe, itt a kóddal és a születési dátumoddal be tudsz lépni – mutatott a kártyán lévő tizenkét karakterre, amiben felváltva volt megtalálható szám és betű. – De nagyon vigyázz, hogy el ne hagyd!

Rosszallóan néztem rá, aztán meghajoltam, és ott hagytam. Haza kell érnem mihamarabb – ez járt a fejemben. Tizenegy óráig nem kívántam további beszélgetésbe folyamodni senkivel. Az utolsó tanár is elköszönt tőlünk, én feltettem napszemüvegem, felkaptam a kabátom, és anélkül rohantam kifelé az épületből, hogy felvettem volna. Ide többet tuti, hogy nem jövök! De azért előbb utánanézek, miféle lény lett belőlem. Ahogy siettem hazafele az utcán, úgy éreztem, mindenki engem bámul, hogy látják, hogy más vagyok. Amint tíz percnyi gyorsított tempójú séta után bevágódtam a harmadik emeleti lakásunkba, benyomtam a gépet, a kabátomat és a napszemüvegem az ágyra hajítva leültem elé, és doboltam az ujjammal az asztalon, amíg végre hajlandó volt betölteni. Pont ilyenkor csigázik itt nekem, amikor tök ideg vagyok. Bepötyögtem a kártyán található címet, ahol csak két sávot jelenített meg. Beírtam a kódom, majd a születési dátumom, és Enter. Első ránézésre egy átlagos iskolai honlap, bal felső sarkában a sakál, mellette a Jakkari felirat. Rámentem az iskola leírására.

„Üdvözöllek, leendő Sakál!

Ez a honlap az iskola ’A’ és ’B’ osztályai számára látható. Mind a négy évfolyamról – beleértve a gyakorlatozókat - ez a két osztály gyűjti össze a hozzád hasonló diákokat. Először is, hogy megtudd, miért aranybarna a szemed:

A régi Egyiptomban élt egy fáraó, Kleopátra. Anubisz felesküdött neki, seregével karöltve, hogy mindig megbosszulják az ellene támadókat. Területeket igáztak le, és emberfeletti képességeikkel kordában tartották a lázadókat.

Míg egy nap a sakál nemzettség egyik fele elárulta a fáraót, és Octavianus római serege mellé szegődött, orvul támadva a királynőre. Bár a védők sokáig kitartottak, elbukták a csatát. A történelem úgy írja, Kleopátra öngyilkos lett, de egyedül a Bosszú Gyermekei tudnak róla, hogy meggyilkolták, akárcsak a legidősebb fiát, a trónörököst. Az ikreknek, akiket szült, és fiatalabbik testvérüknek megkegyelmeztek. A testvérek bosszút fogadtak.

Ekkor szakadtak ketté a sakálok; akik megmaradtak eredetüknél a Bosszú Gyermekei nevet viselik, míg a másik fele az Árulás Gyermekei nevet hordják. Meglapulva élnek az emberek között, és kivételes képességeikkel fenn tartják maguknak vezető szerepeiket a társadalomban.”

Mielőtt tovább olvastam volna, azonnal vízre volt szükségem. Lehajtottam egy pohár hidegvizet, aztán visszaültem a gép elé, hogy még többet tudjak meg.

„A bosszú gyermekei csak azok közül kerülhetnek ki, akik szívében erős a bosszú valamilyen őket ért sérelem miatt.” Akkor én mit keresek itt? Nem értem. „Bár az akkori emberek úgy hitték, a sakálok nem halhatatlanok. Négy évbe telik, mire a szervezetük teljesen átalakul. Ezeket a szinteket a nyakukon található tetoválás jelzi.” A nyakamhoz nyúltam. „Az első fázisban kifejlődnek izmaik, és megtanulják az alapokat, azaz mindent, amire a későbbiekben szükségük lesz. A második éven kialakul az első erejükből készült fegyver. A karok vagy egy pengevégű láncban, vagy kardban, vagy tőrökben végződnek, egyéntől függetlenül. Ekkor még emberi kéz által is meghalhatnak, bár a regenerálódásuk gyorsabb az átlagnál. Harmadik évben ismét kialakul egy fegyverre való képesség, és ekkor – ami a legfontosabb -, elvégzik a bosszút, ami miatt a szívük sötétséget hordoz, ezután lesznek sebezhetetlenek. Saját népük – beleértve az árulás gyermekeinek erejét is – azonban továbbra is képes végezni velük. Negyedik éven kialakul az utolsó fegyver is. Aki mindhárom fegyver bánásmódját hamar elsajátítja, előbb lesz küldetésekre küldve.

Ez csak nekem tűnik abszurdnak? Hallottam az ajtónyitást, így azonnal kijelentkeztem az oldalról, bezártam a böngészőt, és kimentem a folyosóra, hogy üdvözöljem Eikot. Jól tettem, ugyanis az ajtónk beragadt. Ő alig kezdett dörömbölni rajt, egy könnyed mozdulattal kirántottam azt.

- Kösz – esett be a bejáraton. – Fos egy napom volt, még ez az ajtó is kicseszik velem.

Nekem csak ne beszéljen szar napról… Nem ő tudta meg, hogy nem ember. Felajánlottam, hogy kimosom a ruhákat, amíg ő elkészíti a vacsorát. Párolt csirkét készített zöldség körettel. A magától fejlődő izmaimnak nem ártott volna valami kalóriadúsabb étel se, de nem kötekedtem, ma kibírom nyúlkaján is. Vagy mégse? A zöldségre nézve elment az étvágyam, és csak a húsból szedtem. Lezuhanyoztam, és mérgesen vettem tudomásul, hogy még a pizsama top és rövidnadrág is lötyögött rajtam. A hasam napról napra kockásabb lett, kezeimen pedig szabad szemmel is látható izmok fejlődtek. A derekam és a csípőm mindezek ellenére is igazi női alakot kölcsönöztek nekem. A fenekem feszes volt, lábaim vékonyak, de erősek. Kicsit szégyelltem magam, amiért megfeszítés nélkül értem el ezt az alakot, de másrészről meg hát, őszintén, ki ne élvezte volna a helyzetet? Lassan lemenőben volt a nap. Ugyan nem voltam álmos, de az ágyba dőltem, és olvasni kezdtem egy könyvet. Úgy gondoltam, az iskola honlapjára majd visszatérek máskor. Észre sem vettem, hogy közel három órája lapoztam a könyvet, csak annyi tűnt fel, hogy a szemeim kezdenek leragadni. Az ágy melletti polchoz nyúltam, hogy leoltsam az éjjeli lámpát, mikor kissé felsikoltva hátraugrottam a tükörképemre pillantva. Szemeim ezúttal nem barnák, hanem vörösek voltak. Pont, mint a tetoválásom nyakamba égésének estéjén. Felkeltem, és a tükörhöz sétáltam. Fehér bőrömön ijesztően világított a vérszínű szempár. Hallottam az ajtó nyitódását, és villámgyorsan – de tényleg villámgyorsan - leoltottam a lámpát. Mikor azonban odafordultam, láttam a belépő Eikot, aki arról érdeklődött, mi a baj. Minden bizonnyal hallotta a sikoltásom. Én túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy miért látom őt infravörös fényekben pompázva. Bizonyám… De mikor a lámpát keresgetve tapogatni kezdte a falat, azonnal hadarni kezdtem:

- Jól vagyok, csak majdnem elestem. Bocs, ha felébresztettelek.

- Nem aludtam. De akkor oké, ha nincs gáz. Jóéjt!

Kivonult, én pedig alaposan szemügyre vettem mindent. Kinyújtottam kezem, ami körül mintha hő áramlott volna, de a tárgyak megmaradtak eredeti vonalaiknál. Úgy tűnik, az élő szervezeteket máshogy érzékeli a vörös szemem. Elég praktikusnak tűnt, bár ezek után már biztos, hogy kénytelen leszek beszerezni egy színes kontaktlencsét, hacsak nem akarom, hogy a barátnőm még zakkantabbnak tartson. Már értettem, miért volt pár osztálytársamnak más színű szeme – ők is rejtegették a mivoltukat. Nagyot sóhajtva ültem az ágyra. Sok lesz mára a jóból… Vajon milyen meglepetések várnak még?

2. Fejezet

2012-02-17T15:25:00.005+01:00

2. Fejezet

Mikor hazaértünk, sokáig tanácskoztunk anyámékkal, mit is kéne most tennünk. Én visszanyertem gyanakvó mivoltom az új iskolával kapcsolatban, de ők bizonygatták, hogy egyetemre kell mennem. Az egész olyan bizarr… Felvesznek egy suliba, ahova nem jelentkeztél, és még szólsz is, de meg vannak győződve arról, hogy ők tévedhetetlenek. Ha közben derül ki, akkor meg kicsapnak csalás miatt… Mi a franc van már? Miközben anyámék tervezgették a jövőm, kezdtem rosszul érezni magam, így felálltam az asztaltól, és felvonultam a szobámba. Egyre jobban szédültem, ahogy felfele botorkáltam a lépcsőn. Az ajtón belépve még a dévédéimet tárolandó dobozon is majdnem átestem. Émelyegtem, és talán képzelődtem, de mintha égett volna a nyakam, pont ott, ahol az igazgató megérintett. Nem, az képtelenség… Az ágyba feküdtem, és bámultam a plafont. Próbáltam elterelni a figyelmem, de még arra sem tellett az erőmből, hogy felálljak. A szoba, mintha forogni kezdett volna. Bal kezemmel a nyakamhoz nyúltam… forró volt. Engem teljesen levert a víz, úgy éreztem, mintha a bőröm le akarna égni rólam. A szobámhoz tartozó különbejáratú fürdőbe tébláboltam, megeresztettem a hideg vizet, és egyre csak locsoltam az arcom. Felnyomtam a tükrök mellett lévő lámpákat, közben pedig erősen kellett kapaszkodnom a fürdőszobaszekrénybe. Megijedtem attól, amit a tükörben láttam. A nyakamon furcsa vonalakban megduzzadt a bőröm, és mintha a húsom átégett volna rajta. Egyre csak vízzel locsoltam, mindkét kezemet rászorítottam, és karmoltam. Fájt, elmondhatatlanul, már majdnem elvesztettem az eszméletem a kíntól. Talán hallucináltam, de mintha barna szemeim is megváltoztak volna… pirosra. A világ teljesen elmosódott a szemeim előtt, és a lábaim feladták a szolgálatot.

Mikor felébredtem, sajgott a fejem. Halkan hallottam a telefon ébresztőhangját, ami a The Unseen – Scream Out volt. Kellett reggelente valami, ami felpörget, és megerősíti a világ ellen érzett ellenszenvem. Még mindig a fürdőben feküdtem. Kezemmel felsegítettem magam. Keményen beverhettem a halántékom, mert úgy sajgott, azt hittem, menten bevizelek. Igyekeztem visszaemlékezni az este történtekre, miközben ruhák után kutattam a szekrényben. A választásom egy nyakbakötős, fekete, buggyos ujjatlan felsőre esett, és egy fekete farmernadrágra. Megfogtam fekete szaténnyakláncom, amin egy csillogó kövekből kirakott rombusz díszelgett. A fürdőbe siettem, hogy bekapcsoljam. Közel hajoltam a tükörhöz, de megrökönyödtem. Óvatosan jobbra fordítottam a fejem, hogy jobban szemügyre vegyem a nyakamon ékeskedő… tetoválást??? Mi a büdös fasz történt? Megfogtam, hogy biztosan nem képzelődöm-e. Érződött rajt, hogy még meg van duzzadva. De hogy került oda? Berúgtam volna az este? És ahogy jobban megnéztem, a szemeim színe is megváltozott. Soha nem voltam sötétszemű lány, de ez azért túlzás volt. Sárga, vagy inkább aranybarna szempár nézett vissza az arcomból rám. Megdörzsöltem őket párszor, és újra a tükörhöz hajoltam, de csalódottan vettem tudomásul, hogy az bizony nem Aladdin csodalámpája, és nem fog átváltozni. Erősen próbáltam nem pánikba esni. Ismét a tetkóra pillantottam, majd sajnálkozva a nyakláncomra. – Bocsi, de ma valami drasztikusabb megoldásra lesz szükség.

Azonnal felkutattam a szekrényem aljából egy fekete selyemsálat… Egyelőre megteszi. Lazán a nyakamra tekertem, a masnit a tetoválás oldalán, azaz balra kötöttem. Az órámra néztem. Sietnem kellett. Reggelit szokás szerint nem ettem, csak felpakoltam az almáimat, a táskámba dugtam egy bicskát, mert jobb szeretem vágni, mint harapni, aztán rohantam. A lányokkal félúton suliba menet találkoztam, mint mindig. Szememen már ott virított a napszemüveg. Hálás voltam, hogy ez a védjegyemmé vált. Amikor tehettem, rajtam volt, mert a legkisebb napfényre is hunyorogtam. Emellé a bőröm is hófehér volt, néhányan ezért vámpírnak neveztek, én pedig próbáltam velük együtt nevetni - de tényleg -, mégis a végén csak szemforgatással tudtam le a dolgot.

A suliban minden zavartalanul ment, mindaddig, amíg le nem vettem a napszemüvegem. Odafele már kitaláltam, hogy a színes kontaktlencse- trükköt alkalmazom. Be is vették. Nem voltam olyan közismert ember, hogy mindenki ezen csámcsogjon. Órák alatt rendkívül fáradtnak éreztem magam, de kibírtam anélkül, hogy elaludtam volna, ezért úgy döntöttem, megérdemlem, hogy kihagyjam a sportdélutánt, inkább majd otthon bepótolom jógával.

Két hét múlva már a barátnőimnek is feltűnt, hogy igencsak rászoktam a sál viselésére.

- Na mi az, csak nem kiszívták a nyakad? - Chie heccelődve oldalba könyökölt, miközben hazafele sétáltunk.

- De igen… Egy vámpír volt, és minden éjjel eljön. Azt mondta, legközelebb… - Eiko arcába hajoltam és ráordítottam: - Te következel!

Szegény lány elsikította magát, majd ahogy hátrafele akart lépni, megbotlott, és elesett. Illetve ez történt volna, de valamiért a reflexeim egy pillanat alatt feljavultak, a testem pedig ösztönösen cselekedett. Kinyújtottam jobb lábam, megfogtam barátnőm, és finoman a térdem felé húztam, és rádöntöttem, fokozatosan szüntetve meg így az esés lendületét.

- Váó… Ezt hol tanultad? – hallottam Chie hangját.

Nem is tudom, Eiko, vagy én vágtam meglepődöttebb arcot az eset hatására. Chie csak nevetett, és tovább indult.

Hál’ istennek, nem beszéltünk erről többet. Időközben kiderült, hogy Eiko is Yokohamában folytatja a tanulmányait, és épp albérlőtársat keres. Ő is és Chie is tudott a különös felvéltelimről, és bár igazságtalannak tartották, sokáig tréfálkoztak vele, hogy nem gondolták volna, hogy egyszer egy Yokohama-i egyetemre járok majd… hát, én se. Ami még érdekesebb, hogy egyikük sem hallott az iskoláról. Még a felvételis füzetben is átsiklottak rajta. Ezek szerint nem lehet valami nagyhírű suli.

- Mit mondtál, mi is a neve? – kérdezte Chie, miközben beleszürcsölt a turmixába.

- Jakkaru.

- De miért pont sakál? – értetlenkedett Eiko, mert a jakkaru ezt jelentette.

- Nem tudom, de a címeren is ez az állat díszelgett.

- Hát, nem csoda, ha nem hallottunk róla soha. Ilyen névvel. – Azzal Chie tovább szürcsögött, mit sem törődve Eiko ideges arcával.

- Hé! – löktem oldalba játékosan barátnőmet. – Épp a leendő sulimat szidod. – Ezen még nekem is nevetnem kellett.

Április ötödikére már beköltözhető volt a lakás, amibe Eiko és én cuccoltunk. Mikor odaértünk, és végeztünk a pakolással, anyámék egyből hazasiettek… Mindig valami dolguk volt. Ideges voltam. Féltem a másnaptól. Még csak ma ért véget az iskola, de holnap egy teljesen új közeg vár. Mekkora szívás. Miközben így morogtam, észre sem vettem, hogy csapkodom a cuccokat a polcokra. Az egyik dévédétartó mappát csaptam a legfelső polcra, ami azon nyomban leszakadt, lezúzva ezzel az alatta lévő porcelán elefántot.

- Nem baj, úgyis utáltam – motyogtam a darabokat szedegetve.

- Hime! – Eiko futott be. – Ne rongálj az első napon! Próbáld meg fékezni az erődet! Tényleg… - Odalépett hozzám és megfogta az ujjatlan felsőmből kilógó karomat. – Nem is említetted, hogy gyúrsz.

Felállva felemeltem a kezeimet, és meg kellett állapítanom, hogy igen csak megizmosodtam, amit valószínűleg nem az aznapi pakolás idézett elő. Felhúztam a felsőm, és örömmel vettem észre, hogy a hasam kockás.

- Azt hiszem, én is nekiállok jógázni – nevetett fel Eiko.

Szerencsére visszatért saját dobozai kipakolásához, így magamra maradhattam a tükörképemmel. A ruhásszekrényen lévő állótükör elé sétáltam, és alaposan szemügyre vettem magam. Óvatosan lehúztam a sálam. Valami biztos, hogy történt abban a suliban. Holnap csak azért is be kellett mennem, hogy rájöjjek, mi a vér folyik itt.

- Kezdd meg a fürdést! – kiáltott be barátnőm, aminek hatására majdnem infarktust kaptam.

A fürdőszoba a folyosóról nyílt. Nem volt nagy, csak egy zuhanyzókabin és egy mosdókagyló volt beépítve, valamint a mosógép még a berendezéshez járt. A vécé külön nyíló volt. Eikonak és nekem is egy-egy saját szoba jutott, valamint a konyhával is meg voltam elégedve, mind méretét, mind felszereltségét illetően. Miután letusoltam, észrevettem, hogy a ruháim a szobában hagytam. Magam köré tekertem a törülközőt, váll alá érő fekete hajamról csöpögött a padlón végig a víz, ahogy átsétáltam a folyosón.

- Jaj Hime, a francba is! Figyelj már oda… Hé! – állított meg tenyerét az arcom elé téve, és eltűrte a hajam a nyakamról. A faszomba! – Mióta van tetkód?

- Jaa, hát még suli közben csináltattam, de addig nem akartam megmutatni, amíg nem gyógyult be. – Meglepően könnyen hazudtam. Talán azért, mert félig-meddig igaz is volt.

- Akkor azért takargattad a nyakad! És mit ábrázol?

- Hát… - Jótól kérded. – Ez egy absztrakt minta.

- Aha, vágom.

Megkönnyebbülésemre nem faggatott tovább. Mindig is tudta, hogy szeretem felhívni magamra a figyelmet. - Tudom, paradox… Hisz korábban említettem, hogy árnyként akarok az emberek között élni. Bonyolult egy lélek vagyok. - A sárga szemem nem volt elég, na bumm, még tetkó is kell nekem… Ejj, ezek a mai fiatalok! Felsóhajtottam, és folytattam utam a ruháim megszerzéséért, remélve, hogy több meglepetés nem fog érni sem engem, sem lakótársam. Vacsora után korán lefeküdtünk, mert másnap mindkettőnkre nehéz nap várt… Én még csak nem is sejtettem, mennyire…

3. Fejezet

2012-02-17T15:25:00.004+01:00

3. Fejezet

Hatalmas sóhaj követte a mozdulatot, amint beléptem az épületbe. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert ezúttal nem volt csend, mindenhonnan özönlő diákseregek siettek, a lépcsők kapaszkodójának fiúk és lányok dőltek, felnézve az emeleteken is látni lehetett a korláton támaszkodó fiatalokat. A tanáriba siettem, hogy megkérdezzem, hova kell mennem – ez az igazgató irodája mellett volt fellelhető -. Meg sem lepődtem, hogy Tetsuo úrral találtam magam szemben, mielőtt kopoghattam volna. Igyekeztem kerülni vele mindenféle szemkontaktust.

- Második emeleten keresd az első bé termet! – utasított, mielőtt bármit is kérdezhettem volna.

Én elmormoltam egy köszönömöt, aztán gyors pislogásokat követően sarkon fordultam. Elindultam a lépcsőn, ami a tanári előtt volt. Az emelet bejárat felőli oldalán volt a lépcső, ami a szemközti oldallal kötötte össze az első- és második emeletet. Ez az egész teret átívelte. Felülnézetből egy keresztre hasonlíthatott az épület tervrajza. A combomig lelógó bőrkabát gallérja pont takarásba helyezte a nyakam, de melegem volt ahhoz, hogy sálat is felvegyek, így tudtam, hogy nem sokáig marad rejtve a tetoválásom. Végre felértem a lépcsőn, amivel szemben egy hosszú folyosó húzódott, de az ez alatti emeleteken ugyanígy helyezkedett el egy-egy. A világítás nem volt felkapcsolva, így elindultam vakon, hátha itt találom a termemet. A gyomrom fel-le ugrált az idegtől, feszülten, remegő lábakkal lépkedtem. Utáltam új helyen bolyongani, és féltem, hogy valaki megszólít. Gondolom, elég sokan átéljük ezeket az érzéseket az első napon az új suliban. Elég csendes volt ez a része az épületnek, aztán rájöttem, miért… Itt csak a laborok voltak. Mikor visszaindultam volna, majdnem infarktust kaptam, mert egy fiú állt velem szemben.

- Yo-yo! – köszönt rám. – Nem tod’, merre van az első bé? Asszem’ ezen az emeleten kell lennie.

Miután a szívem újra dobogásba kezdett az ijedtségből feleszmélve, kicsit megkönnyebbültem, hogy találkoztam egy osztálybelivel, aki épp olyan tanácstalan, mint én.

- Nem, de itt biztos, hogy nincs. Még csak két terem előtt mentem el, de ezek a laborok. Szerintem szemben lesznek.

A fiú hátrafordult, és átszelte szemével az egész épületet. Velünk ellentétes oldalon egy nagyobb előtér volt, közepén egy körpaddal, annak a jobb oldalán pedig termek.

- Igazad lehet – fordult vissza vigyorogva. – Te hova jársz?

- Ahova te.

- Fasza – csapott vállon, mire én elhúztam a felsőtestem. – Na, gyere!

Azzal megindult, én pedig utána. Kiérve a sötét részről, szemügyre vettem. Vállig érő, tépett, világosbarna haja volt, körülbelül százkilencven centi lehetett, ami az én százhatvannyolc centimhez képest elég magasnak számított, pedig én sem születettem alacsonynak. Laza stílusa lerítt a zsebre tett kezéről, és a járásáról, ahogy dobálta magát. Egy fehér inget viselt, amin keresztben szürke csíkok voltak. Világoskék farmerja a fenekénél koptatott volt, amit fogalmam sincs, hogy vettem észre… khm. Valamint egy sötétkék sportcipő díszelgett a lábán, rajta fehér mintákkal. Szemből nem igazán tudtam szemügyre venni a folyosón, de azt láttam, hogy az ingjét felül kigombolva hagyta. Ahogy mentünk az emeleten, mindenütt szekrények voltak. Végül elhaladtunk az első terem mellett, a feliraton első a osztály volt. Továbbmentünk, ahol végül a saját termünket megtalálva, a srác belépett. Alig voltak páran a teremben. Fejemet leszegve tartottam, nem úgy, mint legújabb ismerősöm, aki azonnal odament mindenkihez üdvözölni őket. Nem tudtam, hogy leüljek remélve, hogy valaki odalép hozzám, vagy odamenjek spanolni én is. De mi van, ha azt hiszik, hogy nincs önálló gondolatom, és csak azt követem, akivel beléptem a terembe?

- Hé, gyere bemutatkozni! – Új barátom hangja oszlatta el a bizonytalanságom.

Odaslattyogtam hozzájuk, és mikor szembenéztem velük, a szavam is elállt. Mindannyiuknak a szemszíne épp olyan aranyszínű volt, mint az enyém. Illetve mégsem. Az egyik lány zöld szemeivel pislogott rám, ami tökéletes kontrasztot alkotott lángvörös hajtincseivel.

- Szia, a nevem Ami – lépett oda egy vállig érő, szőkésbarna hajú lány.

Kezet nyújtott, én pedig kezet ráztam vele. – A nevem Mei.

Lassan mind bemutatkoztak, végül az előbb megismert ’laza csávó’ neve is kiderült. Sute Akira. Ő csak akkor mutatkozott be, mikor helyet foglaltunk a második sorban. Én az ablak mellett, ő a mellettem lévő oszlopban.

- Hiyama Mei. A barátaimnak Hime – nyújtottam neki is kezet, bár mikor ennyiszer elismétlem a nevem, kezdem magam balfaszul érezni.

- Szóval Hime.

- Mondom, a barátaimnak – hecceltem egy szemöldökfelhúzás kíséretében.

Ő odalépett és adott egy kokit a fejemre. – De nagy szája van valakinek.

A nevetése elfeledtette velem, hova is kerültem, pedig az ő szeme is aranyszínben csillogott. Könnyedén beletúrt a hajába. Ekkor láttam meg a nyakán a tetoválást. Nem takargatta, és ahogy az előbb megismert csoportra néztem, feltűnt, hogy az ő nyakukon is ott a jel, de senkit nem zavar rajtam kívül. Levettem a kabátom, így az enyémet is már csak a hajam takarta. Kicsit furcsán éreztem magam, valamiért úgy tűnt, mindenki tud valamit, amit én nem. Az osztálytársak csak gyűltek és gyűltek, míg végül egy kört alkotva ültünk a padok tetején, és mindenki bemutatkozott, elmondta honnan jött, de a szemekről, és a jelekről szó sem esett… Furcsa.

- És te, Mei? Van pasid? – kérdezte egy cserfes, barna hajú lány.

- Nincs – válaszoltam szűkszavúan. Nem szívesen gondoltam vissza az előző kapcsolatomra.

- De volt, nem? – kérdezte Akira.

- Volt, egy futó hülyeség. – Oldalra fordítottam a fejem, és elhúztam a számat.

- Meddig voltatok együtt? – kérdezte egy másik lány.

- Két évig.

Erre hatalmas nevetés tört ki, és mindenki felvillanyozva pillantott rám. Nem értettem, mi van. Akira, aki mellettem ült, a vállamra tette a kezét. – Azért az elég hosszan futó hülyeség volt.

Zavartan elnevettem magam, mert leesett, mekkora marhaságot mondtam. A szemben ülők az ajtó felé tekintettek. Egy magas, bár Akiránál alacsonyabb, fekete, zselézett hajú fiú lépett be. Egész jóképű volt. Egy szürke pólót, és egy farmer térdnadrágot viselt, valamint egy fekete papucsot. Felnézett a falon lévő órára, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott – egy perc volt becsengetésig. Az őt bámuló tömeg – azaz mifelénk fordult, és intett. – Hello! Kaima Ryuichi vagyok.

Két fiú felpattant, és a társaságba húzta őt is. Látszólag nem élvezte a helyzetet az újfiú, elég unott arcot vágott, és mikor kérdezték, leginkább csak bólogatott, és hümmögött. Zárkózottsága ellenére mégis szimpatikusnak tűnt. Egy köhintés törte meg a csicsergésünket, amire azonnal leugrottunk a padokról. Meg sem hallottuk a csengőt, és az se tűnt fel senkinek, hogy a tanár a terembe lépett. Azonnal a helyére sietett mindenki, Ryuichi pedig mögöttem foglalt helyet. A férfi az asztal elé lépett, és úgy köszöntött minket.

- A nevem Ito Kazuki-sensei. Látom, összeismerkedtetek, ennek örülök. Gondolom, mindannyian tisztában vagytok vele, miért kerültetek ebbe az osztályba. – Rosszul gondolod. – Először is, mindenki az iskola kollégiumában lakik, igaz?

Körbenéztem, és a bólogatásokat látva, félve emeltem csak fel a kezem. – Én nem.

Susmogások hallatszottak mindenfelől, hogy ezt hogy gondoltam, meg hogy ez már bátorság. Értetlenkedve tekintettem körbe.

- Jó, majd idővel te is átköltözhetsz, ha úgy látod… - Az utolsó pár szót vészjóslóan ejtette a tanár. Miért akarnék koleszba menni a kényelmes albérlet helyett? Újra az osztályhoz fordult. – Mától ez a ti menedéketek, és a jövőtök. Ti vagytok a Sakál Nemzettsége, A bosszú gyermekei.

Elgondolkoztam. Aha, akkor ezért a sakál a címerben… És mi vagyunk a bosszú… Tágra nyílt szemeim a tanárra villantottam. Hogy mi van???

A bosszú gyermekei - Ismertető

2012-02-17T15:20:00.000+01:00

A megszépített történelem hamis állításai mögött, az ókori Egyiptom egyik leghíresebb csatája teljesen mást rejteget, mint amit a történelemkönyvek elénk tárnak.

Két faj, akik valaha egyként hajtottak végre külöböző bosszúkat felesküdve az uralkodójuknak. Ám egy árulás megváltoztatott mindent.

Még ma is köztünk élnek, bár erről senki nem tud. Újabb- és újabb emberek születnek a képességgel, hogy belőlük is egy váljon az ősi nép tagjai közül.

Az árulók rettegve- a vérvonaluknál maradtak, mint megváltót várják Kleopátra gyermekeinek újjászületését, hogy végleg befellegzen az egyik népnek.

De vajon ki is az igazi áruló?

1. Fejezet

2012-02-17T15:14:00.003+01:00

1. Fejezet

- El sem hiszem! – üvöltötte barátnőm, Kire Eiko.

- Én se… - sóhajtottam, miközben leemeltem fejem tetejéről szememre a napszemüveget, ahogy a fényre értünk. – Egy hónap és befejezzük a középiskolát! Ma be kell baszni!

- Az tuti! – nevetett másik barátnőm, Chie, és mutatóujját az arcomnak szegezte, amire én azonnal megálltam. – De te hozod a piát.

Eltoltam a kezét a képemből, és közel hajoltam hozzá. – Oké, te meg a cigit. – Azzal a tarkómnál összekulcsoltam kezeimet, és tovább sétáltam a kapu felé.

Mi hárman, közel egy hónap múlva, ezen a szent napon örökre elhagyjuk a középiskola területét, ahol négy évig sínylődtünk… Tehát ekkor volt február huszonnyolcadika.

Ah igen, a nevem Hiyama Mei. Ezért a barátaim gyakran csak Hime-nek becéznek, ami annyit tesz: hercegnő. Az iskola utolsó hetében, március huszonhetedikén töltöm a tizennyolcadik születésnapom.

- Tényleg, és akkor most te nem is mész továbbtanulni? Minket már felvettek – mondta Eiko, miközben szembefordult velem, és hátrafele sétálgatott.

- Hát, leadtam a jelentkezésem három olyan helyre, ahova tuti nem vesznek fel. A napokban megjönnek a visszajelzések. Nincs kedvem továbbtanulni, de dolgozni se.

- Miért nem lepődök meg? – forgatta a szemét Chie, teljes nevén Yuasa Chie.

Ők ismertek, mindig is együtt voltunk a bajban, és ha hülyeségről volt szó, kézenfogva rohantunk a közepébe. Már a középiskola első évében összecsiszolódtunk. Bár három különböző személyiség voltunk, mégis hasonlítottunk. Nem tartoztunk soha az átlaghoz, képtelenek voltunk alkalmazkodni a szabályokhoz… főleg én. Így a különcségünk tett minket hasonlókká. Jómagam, amióta az eszemet tudom, a fekete ruhák híve voltam. Javarészt metált hallgattam, de az öltözködésem nem emiatt alakult így, egyszerűen csak… úgy éreztem, ez fejez ki engem legjobban. Szerettem, ha nem vesznek tudomást rólam, csak azt akartam, hogy békén hagyjanak, és mint egy árnyék, próbáltam élni. Chie megnyilvánulása pedig teljesen jogos volt… Négy éven át – sőt az általános iskolai évek végefele sem tanultam semmit… Könyvet maximum akkor ért a kezem, ha arrébb raktam, mert nem fértek el a dévédéim, amik tele voltak animékkel, és vígjátékokkal. Az egyetemek felvételijén szinte semmit nem tudtam, így elég esélytelen volt a továbbtanulás reménye. Lány létemre a szobám mindig úgy nézett ki, mint valami csatatér, még az ajtómon is csak én fértem be… Nem csoda, hogy anyámék annyit vitáztak velem… Ami a tanárokat jobban zavarta, hogy a szemeim állandóan full feketére voltak kihúzva. A szemhéjpúdert a szemöldökömig festettem, és onnan befelé szűkülve húztam a szemhéjam aljáig, alul pedig vastagon ívelt a fekete szemceruza. A történelem tanárúr el is nevezett csillagszeműnek. Mindenki számára vicces volt ez a név, csak én gondoltam úgy, hogy szánalmas próbálkozás arra, hogy menőnek tűnjön az osztály előtt… Miközben nagyon nem az. Második év végére beletörődtek, hogy köpök a házirendnek ezen szakaszára, és nem veszem le a sminket. Valamiért az ellenségeskedés ellenére, szimpatizáltak velem az okosok – azaz a tanáraim –. Talán, mert ha megkérdeztek valamiről, biztos, hogy mást mondtam, mint az átlag, és volt egyéni véleményem mindenről -, így harmadikban már egy zokszó nélkül olvadtam bele a sötétségbe sminkestül, ruhástul. Lusta egyéniségem kompenzáltam, hogy bármelyik lányt a szék alá ittam, sőt néhány pasinál is jobban bírom a piát… Hát, nem nagy érdemek, de ennyire tellett…

Ám a boldog nyári hónapok reményének fellege másnap szertefoszlott.

- Hogy mi? Mit csinált a kicsoda? – gesztikuláltam a kezemmel, miközben apám egy borítékot dobott elém az asztalra.

Egy felvételi tájékoztató volt, amit egy számomra ismeretlen iskola küldött. Méghozzá egy egyetem. Azt írták, felvételt nyertem. Na, ha nem lenne elég meglepetés, hogy engem bárhova is felvettek, azon már mindannyian sokkot kaptunk odahaza, hogy olyan helyre vettek fel, ahova nem is jelentkeztem. Azonnal utána akartunk járni, így elutaztunk az iskola címére, hátha valaki megmagyarázza majd, mi ez az egész. Talán csak egy fatális tévedés… valamiért mégis rossz érzésem volt az egésszel kapcsolatban.

Yokohama elég nagy város ahhoz, hogy eltévedjünk, így hát meg is tettük… Fél óra káromkodás után végül faterom elvezetett az épülethez. Mikor kiszálltam a kocsiból, lefagytam, mint eszkimó a cabrio-ban. A hatalmas kapu mögött a mindkét oldalt felsorakozó fák ösvényt alkottak, és a lombkoronák közül most egyszerre szállt fel egy tucat madár… A gyomromhoz emeltem a kezem, mert úgy éreztem, dió nagyságúra szűkült össze. A lábaim megremegtek, mintha egyfajta mágikus kisugárzása lenne az épületnek… Vagy mindössze az intelligencia szaga keverte meg így az elmém, ami egy egyetemből áradhat. Lássuk be, nem voltam hozzászokva… Anyám meglökött, én pedig elindultam befelé az udvarra. A kapu egyik fele nyitva volt, így kényelmesen sétáltunk be rajta. Lábaim kis, szürke térkövekből kiépített úton haladtak, mígnem a márványlépcsőkhöz értem, aminek lábánál párhuzamosan két-két ugyanilyen anyagból készült oszlop állt. Az épület azon része, ami a kapun belépve is látható volt, tükrözte annak gótikus, régies stílusát. A falakon végighúzódott egy borostyánlevél domborminta, mintha a kúszónövény ölelné körbe az egész épületet. Középen egy magasba ágaskodó csúcsos torony parancsolt tiszteletet, rajta egy hatalmas, lila színű rózsaablakkal. A lépcső fölé épített kinyúló tetőrész a lépcsők fölé volt építve, elől egy csúcsára állított négyzet alakú címerrel, amiben egy kutya, vagy sakál feküdt- nem vettem eléggé szemügyre. Piros szeme minden bizonnyal rubinból készült. Ami meglepetésemre szolgált, hogy nem vaszáras faajtók szolgáltak bejáratul, hanem fotocellás, mozgásérzékelős ajtók. Beléptünk az előcsarnokba, aminek jobb és bal oldalán széles lépcsők vezettek az emeletre. Nem volt időm bámészkodni, mert egy hosszú, fekete kabátos, idősödő férfi lépett oda hozzánk. Kicsit ijesztőnek tartottam a sápadt arcával, és állandó mosolya megborzongatott. Napszemüvegem feltoltam a fejemre, mikor hozzánk szólt.

- Miben segíthetek? – nyújtott kezet a szüleimnek. Hékás, én is itt vagyok…

- Ah, a lányom ügyében jöttünk – mondta apám, majd meglökte a hátam. – Mondd el, mi a baj!

Én értetlenkedő tekintettel meredtem rá, ami azonnal homlokráncolásba csapott át, és kicsit hebegve a férfihoz fordultam.

- Hát, szóval, azt írták, hogy felvettek, de én nem jelentkeztem, úgyhogy biztosan valami tévedés történt.

- Értem. – Azt a mosolyt feszítővassal se lehetett volna leműteni. – Mi a neved?

Simogató hangja már-már az agyamra ment. – Hiyama Mei vagyok. – Azzal meghajoltam.

- Mei-san. – Kihúzta magát, és olyan arcot vágott, mint aki épp rájött valamire. - Biztos vagyok bent, hogy semmiféle tévedés nem történt.

Intett a kezével, mire egy fiatal nő tipegett oda hozzánk, akit megkért, hogy vezesse körbe apámékat az épületben, amíg velem elvonul utánanézni a dolgoknak. Balra indultunk, és a lépcső mögött található – ezúttal fából készült, faragott – ajtón betessékelt. Egy méretes szobában találtam magam. Szemben egy íróasztal, rajta a névtábla: Yanagi Tetsuo, igazgató. Igazgató létére elég szelídnek tűnt. Balra egy kisebb ablakon szűrődött be a fény, de én már erre is hunyorogva néztem. Jobbra könyvesszekrények álltak. A férfi megállt az asztal előtt, és kinézett az ablakon.

- Szép ez az iskola, igaz? – tette fel a költői kérdést, én pedig nem tudtam, hogy beérjem egy igen-nel, vagy elsüssek valami poént. Végül csak hümmögve bólintottam. – Április hatosikáról ez az egyetem téged is vár.

- De én nem… - Feltartotta mutatóujját, így belém fojtva a szót.

Odasétált elém, és nyugodt, lágy hangon kezdett beszélni. – Nem kell aggódnod, mi már mindent elrendeztünk. – Bólintottam, és úgy éreztem, teljesen egyetértek vele, és nem is kell aggódnom amiatt, hogy valami egyértelműen bűzlik.

A férfi felemelte jobb kezét, és a nyakamhoz érintette. Furcsa érzés futott át a testemen, a nyakam lángolni kezdett az érintése helyén, miután leengedte a kezét. Villódzó képek futottak át a fejemben. Nem tudtam kivenni, de mintha rég elfeledett emlékek akartak volna felszínre törni. Hatalmas kövek, sivatag, piramis… Nem tudtam feldolgozni ezt az érzést, a lábaim megrogytak alattam, és behunyt szemeimre szorítottam kezeim. A férfi karjai megtartottak, mielőtt a térdeim összecsuklottak volna.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem, és én ismét a tekintete rabjává váltam; éreztem a békességet, és a belenyugvást, mikor bólintottam.

Miközben a legkevésbé sem voltam rendben… Sőt, ez az egész dolog nem volt rendben. Tudtam, tisztában voltam vele, mégse bírtam erre koncentrálni, hisz egész testem elöntötte a biztonság érzete, mintha ennél jobb helyre nem is kerülhettem volna.

Verseny - Eredmény

2011-08-24T15:16:00.005+02:00

Na, ezt is megértük, eredményhirdetés.
Nem volt egyszerű a pontozás, és kegyetlennek érzem magam, hogy ennyi jó közül ki kell emelnem párat, de hát tudtam, mire vállalkozom.
Gratulálok az első három helyezettnek, de a többiek is ugyanúgy elismerést érdemelnek, mert csak pár ponttal csúsztak le a dobogóról.
Nem is húzom tovább a kíváncsi idegeket...

1. helyezett: Kata, műve: A hangok útján

2. helyezett: Hikori, műve: A sarkcsillag dala

3. helyezett: Hikari, műve: Liliana, a Rose Kingdom hercegnője

KÖSZÖNÖM MINDENKINEK A JELENTKEZÉST ÉS A MŰVEKET! ÉLVEZET VOLT ŐKET OLVASNI!

Nashii

Verseny - Idézet

2011-08-03T00:03:00.003+02:00

"Ha a hangoknak hatalmat tudnék adni, zenével lehetne háborúzni.
Ha a gondolataim pénzzé változnának, többé nem lennének anyagi gondjaim.
És ha az érzelmeimnek gátat tudnék szabni, soha többé nem lennék szerelmes..."

Remélem, nem olyan kusza, mint első látásra tűnik. : ]
Sok szerencsét mindenkinek!

És mivel előbbre lett hozva a nevezés lezárása, A LEADÁSI HATÁRIDŐ 17-E. Amennyiben korábban érkeznek be a művek, korábban lesz eredményhirdetés.

2011-08-01T16:37:00.000+02:00

Műfaj: barátság, szerelem
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: trágár beszéd

Barátok maradunk…

Azt mondják, nem létezik barátság fiú és lány közt… Ez nem igaz…

Kellemes volt a nyári napsütés. Elég volt egy ujjatlan felső, és egy térdnadrág. Hátradőlve a padon, a támlán kinyújtottam mindkét karom, és csukott szemmel élveztem a napsugarak simogatását. Tudtam, bármelyik percben megérkezhet Ő.

Ha mások árnyékaként élsz, kell valaki, aki meggyújtja a saját fényed…

Lépéseket hallottam, és tudtam, nem lehet más. Lehúztam szememre a napszemüvegem, magam elé tekintettem. Kissé hunyorogtam a fénytől még így is, de felismertem Jamiet. Jamie a legjobb barátom volt, annak ellenére is, hogy ő fiú, én pedig lány vagyok.

- Szia! Sokat vártál? – kérdezte tőlem, mire én csak megráztam a fejem.

Rá akármennyit vártam volna, hisz rajta kívül senkim se volt. Jamievel egy, az iskolánk által szervezett művészeti táborban találkoztunk. Egy két éves kurzusra jártunk abban a városban, Cranfordban, ahol mindketten laktunk. Ő első évben, míg én előkészítő, nulladik évben kezdtem az iskolát, így nekem ez három éves kurzusnak számított. A tábor akkor volt, mikor én a nulladik évemet jártam, ő pedig az utolsót. A félévi zárásoknál tartott szünet alatt szervezték.

- Hova menjünk?

- Fagyizni? – ajánlottam fel, mert tudtam, hogy ő is épp annyira szereti a fagyit, mint én. Természetesen rábólintott.

Eldöntöttük, hogy kiélvezzük ezt a nyarat. Ő sikeresen elvégezte az iskolát, én pedig ősszel kezdem az első évemet. Jamie jelentkezett egy németországi művészeti egyetemre, de sajnos nem nyert felvételt. De nem adta fel. Eldöntötte, hogy nyáron dolgozni fog, és folyamatosan próbálkozik felvételt nyerni.

- Mondd csak, Millie, nem mehetnék át este hozzád? Anyám éjszaka is dolgozik, és valahogy nincs kedvem egyedül lenni.

Hogy tudtam volna nemet mondani? Jamie anyja egyedül nevelte őt. Mikor ötéves volt, a szülei elváltak. Talán azóta lett ilyen visszahúzódó, és talán pont ez kellett ahhoz, hogy a lelkében kavargó zűrzavar a művészet felé űzze. Jamie nagyszerűen írt, valamint verseket költött. Több pályázatot is megnyert már. Én inkább a rajzolás iránt érdeklődtem világéletemben. Jamie azelőtti éven tette le a német nyelvvizsgáját – teljes erőbedobással készült Németországba, ez volt az álma. Nekem semmi célom nem volt. Iskolába jártam, és vele voltam. Önző kegyetlenségemmel még annak is örültem kicsit, hogy nem vették fel, hisz így még egy évet vele tölthettem. A tábor óta természetessé vált nekem, hogy ő velem van. Ez a pár hónap volt a legszebb pár hónapja az életemnek. Úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymást.

A fagyizás után összepakoltuk a cuccait, és átjött hozzánk. Két nappal később dolgozni kezdett, így számomra maradt a rajzolás az unalmasabb órákban. Mikor délután végzett a munkával, szinte mindig átjött. Én nagyanyámmal éltem. Anyám a főiskola alatt lett velem terhes. Apámmal sose voltak házasok, és nem is vállalta a gyereket. Kijelentette, ha anyám meg akar tartani, rá ne számítson. Anyám Amerika déli felén talált munkát, de engem nem vihetett magával. Megértettem, hogy értem csinálja, bár ekkor csak tizenkét éves voltam. Azóta se sokat találkoztunk. De tisztában voltam vele, hogy másképp nem tudott volna eltartani.

Mikor Jamie fáradt volt, ledőlt az ágyra, és megkért, hogy énekeljek neki. Szerencsés voltam, hogy Isten ilyen hanggal áldott meg. Többnyire csak otthon énekeltem, és Jaminek, ha kérte. Szerettem, hogy örömet szerezhetek neki a hangommal.

A következő éven, mikor elvégeztem sikeresen az első évemet is, Jamie váratlanul beállított hozzánk egyik vasárnap reggel. Én még aludtam, ő pedig berontott a szobámba. Rám ugrott az ágyon, fölém ült, és kiáltozni kezdte a nevem. Hát eléggé megijedtem, azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok.

- Millie! Millie! Felvettek! Ösztöndíjas diák leszek a németországi egyetemen! Az igazgatójuk felfigyelt az írásaimra.

Amint ezt meghallottam, egyszerre öntött el az öröm és a szomorúság keserédes érzésének keveredése. Még sosem láttam ilyen izgatottnak. Barna haja kócosan terült el a fején, talán meg sem fésülködött, mielőtt átrohant a levéllel a kezében. Zöld szemei csillogtak a boldogságtól és az izgatottságtól. Én pedig egy szót sem bírtam kinyögni…

Ha hozzászoksz, hogy mindig veled van valaki, nem akarsz többé egyedül lenni…

Megkérdeztem, mikor utazik. A válasz lesokkolt: két hónap. Ennyi időm maradt vele lenni. Azt mondta, menjek vele, de be kellett látnunk, hogy ez lehetetlenség – soha nem lenne elég pénzem erre. Ösztöndíjra nem igazán pályázhatok, közel sem vagyok olyan tehetséges, mint ő.

Eldöntöttem, hogy iskola mellett dolgozni kezdek, és pénzt gyűjtök, hogy a második év végén utánamehessek. Ő azt mondta, hisz bennem, és várni fog. Megbeszéltük, hogy este megünnepeljük a nagy hírt, így ő haza is sietett. Még az anyjának se szólt a hírről – én tudtam meg először. Mindig, mindent nekem mondott el elsőnek. Tudtam minden titkát, és tisztában voltam vele, hogy most nagyon boldog. Bár én is elmondhattam volna magamról ugyanezt. Amint kisétált az ajtón, úgy éreztem, mintha többé soha nem látnám. A szívembe maró érzés költözött. Szemeim megteltek könnyel. Háttal az ajtónak dőltem, majd lecsúsztam a földre, és vagy tíz percig csak néztem magam elé könnyektől áztatott szemekkel.

Mielőtt őt megismertem, sokat sírtam, folyton egyedül voltam. Valahogy nem találtam méltó embert arra, hogy megosszam vele a zavaros lelkivilágom. De egy művész könnyebben megérti a másik művész kusza lelkét.

Már csak egy hét volt hátra az utazásig, és egyre rosszabbul éreztem magam. Ő is észrevette rajtam – hogy ne vette volna, hisz ismert, mint saját magát.

- Mi a baj? – kérdezte tőlem egyik este, mikor az ablakban álltunk, és néztük a csillagokat, hátha meglátunk egy hullócsillagot.

Tettetett ártatlansággal ránéztem.

- Ne csináld, Millie! Tudom, hogy valami aggaszt az utóbbi időben.

- Nézd! – Izgatottan az égre mutattam, ahol akkor esett le egy hullócsillag.

Összekulcsoltam a kezeim, lehunytam a szemem, és kívántam. Mikor Jamiere néztem, ő engem figyelt.

- Mit kívántál? – kérdezte.

- Nem mondom meg. – Visszafordultam az ablak felé. – Akkor nem teljesül.

- Majd én teljesítem – nevetett.

Kisebb tétovázás után megszólaltam: - Azt kívántam, hogy maradj itt.

Ő azonnal abbahagyta a nevetést. Megfogta a vállaim, és maga felé fordított.

- Azt hittem, velem együtt fogsz örülni annak, hogy teljesült az álmom.

Láttam az arcában a csalódottságot. Szörnyetegnek éreztem magam. Hirtelen átkaroltam, és rengetegszer elmondtam, hogy sajnálom. Elmagyaráztam, hogy valójában nem hagynám, hogy itthon maradjon, csak nem akarja a szívem elengedni. Ő megnyugtatott, hogy pár év múlva találkozunk, mikor engem is felvesznek. Bár én is ilyen bizakodó lennék. De ő volt az életem, és mit teszel, ha az életed kisétál az életedből? Annyira ironikus…

Már csak három nap volt vissza az utazásig, és mi igyekeztünk többet együtt lenni, mint valaha. A parkban sétáltunk, mikor megszólalt a telefonja. Vidáman beszélgetett valakivel németül, amiből egy árva szót sem értettem. Végül letette, és felém fordult.

- Susanne volt az. Az ő házukban leszek albérlő. A felső emeleten kaptam egy szobát. Nagy szerencsém volt velük. A lány is arra az egyetemre jár, ahova én fogok.

Ismét különös érzés kerített hatalmába. Számomra ismeretlen, mégis ismerős érzés… Ahogy elképzeltem Susannet és Jamiet egy házban élve, legszívesebben sikítottam volna. Tudtam, mi ez… Ez az, ami még közelebb vitt a szörnyeteggé válásomhoz: féltékenység.

Azt mondják, nem létezik barátság fiú és lány közt… Lehet, hogy igazuk van?

Aznap is nálam aludt. Bár annyira sosem voltunk közvetlenek egymással, hogy egy ágyban aludjunk, most megkértem, hogy feküdjön mellém a föld helyett. Kissé furcsállva nézett rám, de beleegyezett. Sokáig nem bírtam elaludni. Olyan közel volt hozzám, és mégis olyan távol éreztem magamtól. Nem voltam biztos bent, hogy továbbra is csak barátként akarok-e vele lenni. Ránéztem. A Hold fénye beszűrődött az ablakon, és megvilágította azt az angyali arcot. Azt kívántam, az éjszaka sose érjen véget… De sajnos nem így lett.

Mikor reggel felébredtem, ő nem volt sehol. Kikászálódtam az ágyból, és a konyha felé indultam. Jamie épp villákat tett az asztalra, ahol már kész reggeli várt engem. Rám mosolygott.

- Hogy kárpótoljalak.

Én elpirultam. Eszembe jutott, hogy nemrég volt egy kellemetlen beszélgetésünk a költözését illetően. Akárhányszor arra gondoltam, hogy ő elmegy, a szívem összeszorult, és a könnyeimmel küszködtem. Nem akartam megmutatni neki, mennyire fájt, hogy itt hagy, hogy nélkülem fog élni… Folyamatosan az önzőségemmel voltam elfoglalva, mikor ő felhőtlenül boldog volt.

Reggeli után bevásároltunk az ebédhez, és együtt megfőztünk. A nagymama nagyon örült ennek, mégha kissé sós is lett az étel. Bár ő is észrevette rajtam a fájdalmam, soha nem kérdezett, és én ezért hálás voltam. Aznap, hacsak ránéztem Jamiere, egy szó visszhangzott a fejemben: holnapután. Holnapután felszáll a buszra, ami a reptérre viszi, és én soha többé nem láthatom.

Este megint egymás mellett aludtunk. Egyre fájdalmasabb volt a közelsége, mégis mazochista módjára minél közelebb akartam hozzá kerülni. Felültem az ágyon, és kinéztem az ablakon. Felidéztem a közös emlékeket, boldogokat, szomorúakat. A mellkasomhoz emeltem kezem, mintha csak bent próbálnám tartani a kitörni akaró fájdalmat, de nem bírtam. Leszegtem fejem, és hagytam, hogy a könnycseppek végigfolyjanak arcomon, és a lábamon landoljanak.

- Millie?

Amint meghallottam Jamie hangját, letöröltem a könnyeimet, és félig hátrafordultam. – Oh, felébredtél?

Közelebb húzódott hozzám, és aggódó arccal átölelt.

- Ha ennyire megvisel téged, itthon mar…

- Nem! – Nem hagytam, hogy végig mondja ezt az ostoba mondatot. – Megleszek. Csak…

- Csak…?

Nem akartam befejezni a mondatot. Komolyan elgondolkodtam, hogy elmondom neki, hogy máshogy érzek, mint ő, de nem tudtam, jó ötlet-e. Végül csak megráztam a fejem. Ledőltem az ágyra. Ő is mellém feküdt, én pedig átkaroltam, és jó éjszakát kívántam. Ő is átkarolt, de nem szólt semmit. Így aludtunk el.

Reggel hét körül felébredtem. Kibújtam a karjai közül. Ő még aludt. Elsimítottam arcából egy hajtincsét. Megrándult az arca, és pár másodperccel később sűrű pislogások közt kinyitotta a szemét. Rámosolyogtam. Ő viszonozta, majd nagyot nyújtózott.

Mivel másnap indult, Jamie hazament befejezni a pakolást, amit korábban elkezdett, addig én készítettem néhány ételt, amit elvihet magával az útra. Este hét körül átjött, hogy az utolsó itthon töltött estéjén velem lehessen. Áthozta a holmijait, hogy innen induljon holnap. Rendeltünk pizzát, mert mindkettőnknek ez volt a kedvence. Levágódtunk a kanapéra, bekapcsoltunk egy filmet, közben eszegettünk… csendben. De nem akartam csendben lenni. Hallani akartam a hangját. Próbáltam minden másra koncentrálni azon kívül, hogy ez az utolsó, hogy így együtt lehetünk. Felálltam, és kimentem az üveg pezsgőért, amit korábban vettem az alkalomra.

- Pecsételjük meg az utolsó napot! – mosolyogtam.

Töltöttem mindkettőnknek, majd leültem mellé, koccintottunk, és mélyen a szemébe nézve sok szerencsét kívántam a németországi életét illetően. Tényleg ezt kívántam. A szívem azt akarta, hogy boldog legyen, még ha ennek az is az ára, hogy elhagy engem. Halványan elmosolyodott, és az ő szemében is láttam azt a fájdalmat, amit én éreztem az utazással és az elválással kapcsolatban. Úgy tűnt, a pezsgő eltompította a rossz gondolatokat, így még egy pohárral ittam. Nem voltam hozzászokva az italhoz, így mikor felálltam, elszédültem. Jamie azonnal felpattant, hogy megtartson. Ez volt az a filmes jelenet, amiről sokan álmodozunk. Én sem hagyhattam ki. Megragadtam a felsőjét, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ő egy pillanatig tétovázott, aztán eltolt magától.

- Millie, te ne igyál többet!

- Nem a pezsgő miatt tettem. – Oldalra tekintettem, és éreztem, hogy az arcom lángokba borul. – Ez csak bátorságot adott ahhoz, amit már régóta meg akartam tenni.

Felnéztem rá, és láttam az arcán, hogy lesokkolta, amit mondtam. Talán már sejtette, hogy mit érzek, de nem mert rákérdezni. Tudta, hogy nem az ital beszélt belőlem, és láttam, hogy nem tud mit kezdeni a dologgal.

- Millie, én… - Befogtam a száját.

- Ne… Nem akarom hallani, ahogy visszautasítasz. Holnaptól megint barátok leszünk, rendben? Csak most kicsit… Tekints rám másként.

- Ez csak rontana a helyzeten.

- Tudom, de ahogy én érzek, már régen rossz.

Az aggódó kifejezés nem tűnt el az arcáról még akkor sem, amikor végigsimított az arcomon.

- Biztos, hogy ezt akarod? Holnap én már messze járok.

- Pont ezért szeretném.

Még hezitált egy kicsit, aztán közelebb hajolt, és a számnak értette az övét. Bátorságot adva neki visszacsókoltam. Átkarolt, és lassan az ágy felé araszolt velem. Finoman ledöntött rá, közben egy pillanatra sem engedve el szájával az enyémet. Elégedettséget éreztem, és vágyat, amit oly sokáig kellett elfojtanom magamban.

Amint elmúlt az az éjszaka, mintha egy feszítővassal kitágítottam volna a szívemen tátongó repedést, és a lyuk magába szívta volna az egész lelkem… Jamie reggel bocsánatot kért. Ez jobban fájt, mintha visszautasított volna, hisz megtette, aztán megpróbálta meg nem történtnek nyilvánítani. Szörnyű érzés volt, de igaza volt… Hibáztunk. Mindketten jól tudtuk, hogy ez csak megnöveli a szenvedés mértékét, ami a különválást illeti. Ő nem volt szerelmes belém, mégis biztos vagyok benne, hogy valami megváltozott az ő szívében is, viszont az enyém… darabokra tört.

Kikísértem az állomásra, és végig csendben álltunk. Végül megérkezett a busz. A lábaim megremegtek, majdnem összecsuklottak alattam. A testem fizikailag is átélte a kínt, amit addig csak a lelkemnek kellett elviselnie. Jamie betette a busz aljába a csomagját, majd felém fordult.

- Vigyázz magadra!

Ennyit mondott, majd átölelt. Amint átfontak a karjai, én ledermedtem, és a szemembe könnyek szöktek. Készültem a búcsúzásra, tudtam, hogy eljön, mégis az utolsó pillanatig reménykedtem valamiféle csodában… Tudtam, hogy ez volt az utolsó pillanat. Megszólalni, visszaölelni sem tudtam. Ő felszállt a buszra, és azonnal elindult a jármű. Mikor feleszméltem, pár lépést tettem utánuk, és kinyújtottam a kezem, mintha kiáltani akarnék, de nem tudtam, mit. „Maradj!” vagy „Viszlát!”. Ha marad, elszakítom az álmától, ha elbúcsúzom, azzal megerősítem az elválást. Így megálltam, és leengedtem a karom. Bámultam a távolodó buszt, ami messze viszi a számomra legkedvesebb személyt. Az az átkozott busz…

Mikor hazaértem, lekuporodtam a kanapéra, és sírtam… Csak sírtam, ahogy másnap, és az azt követő nap. Próbáltam nem gondolkozni, elterelni a figyelmem, így még többet rajzoltam, festettem, mint valaha. A képeim mind tükrözték a bennem kavargó érzéseket. De a fájdalom mindig ott motoszkált bennem. Jamievel minden este beszéltünk telefonon, ami költséges volt, de számomra többet ért, hogy halljam a hangját, mint a világ összes pénze. Attól fogva képtelen voltam újra énekelni… Fél év múlva is, ha a kezembe került egy közös fénykép, vagy egy tőle kapott ajándék, a könnyek megállás nélkül folytak az arcomon. Tudtam, hogy látom még, hogy nem kéne gyászolnom, hisz ő él, mégis a tudat, hogy bármikor áthívhatom, a közelsége, hogy lássam a mosolyát elmondhatatlanul hiányzott.

Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket… de csak enyhíti.

Végül állás mellett is elvégeztem az iskolát, de még mindig nem volt elég pénzem, csupán arra, hogy elutazzak hozzá a szünetben. A repülőn ülve egyre izgatottabb lettem. Megígérte, hogy kijönnek elém. Nem örültem, hogy Jamie Susannet is hozza, de egyedül nem tudott volna bejutni a központba, nem ismeri még tökéletesen a környéket. Mikor sétáltam a többi ember között, keresve őt, valaki hátulról befogta a szemeim. Tudtam, hogy ő az. Megfordultam, és nevetve átkaroltam. Ő adott két puszit, és csak mosolygott rám. A könnyeim ismét előtörtek, de ezek végre nem a bánat miatt szöktek a szemembe. Megfordult, és belekarolva maga mellé húzott egy hosszú, szőke, göndör hajú lányt. Tudtam, ő Susanne. Magasabb volt tőlem, és a kék szemeiből látszott, hogy igazi német vér. Sugárzott belőle a boldogság, a nyíltság, valamint egyértelművé vált kettejük közvetlensége. Már most feszélyezetlenebben viselkedtek egymással, mint mi valaha Jamievel. Egy hétre utaztam Németországba, és ahogy vártam az az egy hét nagyon gyorsan elrepült. Közben minden nap szembesültem vele, milyen boldog élete is van itt Jamienek, és hogy Susanne megfelelő lakótárs számára, ahogy a szülei is. Az utolsó éjszakán, Jamie elvitt egy tóhoz, ahol sokáig sétáltunk, majd leültünk a partra. Érdeklődött, hogy milyen odahaza az élet.

- Semmi nem változott. Most új munkát keresek, és néha eladom egy-egy képemet – meséltem neki. – Te viszont látom, hogy jól érzed magad. És Susannel nincs köztetek véletlenül…? Tudod….

A kezemmel gesztikuláltam, mintha el akarnám mutogatni, mire gondolok. Mindeközben pedig próbáltam minél jobban leplezni a féltékenységemet.

- Dehogy – tiltakozott. - Csak barátok vagyunk.

Amint ezt a mondatot meghallottam, önkénytelenül is elmosolyodtam…

Azt mondják, nem létezik barátság fiú és lány közt… Sajnos igazuk van.

Verseny - Jelentkezők

2011-07-31T22:12:00.021+02:00

ÖSSZEGYŰLT

~~- Ealynn~~
- Johns - leadta
~~- Alice J. Taylor~~
~~- DreamWalker~~
~~- Drake~~
~~- RomBold!~~
- Hikari94 - leadta
- Miltiake - leadta
~~- Lilimooo~~
- Hikori - leadta
- Kata- leadta

ÖSSZEGYŰLT

Mese egy álomról

2011-07-13T21:33:00.000+02:00

Műfaj: általános
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: szereplő halála

Mese egy álomról

Csak egy lány vagyok, aki soha nem hitt az emberfeletti dolgokban.

Pár hónapja volt egy furcsa álmom. Nem vettem zokon, hisz az álmok nem a logikai összetettségükről ismertek. Ám ez az álom megismétlődött. Minden éjjel ezután visszatértem abba a bizonyos környezetbe. Nem volt ijesztő, mégis reggelente zaklatottan ébredtem fel, és ott motoszkált bennem egész nap egy furcsa, nyugtalanító érzés. Mindegyik éjjel valami újat hozott, és hozzátett egy részletet ehhez az álomhoz, így lassan kialakult az egész történet – ezért gondoltam úgy, hogy papírra vetem.

Az első álom, ha jól emlékszem, egy ház mögötti apró tóhoz repített. Leginkább egy papok által lakott, a hegyek közé elzárt pagodához hasonlít, mintsem egy huszonegyedik századi családi házra. A falak fából épültek, és az előttük húzódó folyosó tartóoszlopai is. Furcsa nyugodtságot és némi izgalmat fedeztem fel magamban.

A következő este ez az álom kiegészült. Láttam az épület ajtaján benézve, hogy odabent fiatal fiúk edzenek. Minden bizonnyal egy dojo kertjében álltam. A szél orgonaillatot hordozott a levegőben, és megfodrozta a tavacska vizét.

Így haladt az álom. Később megtudtam, hogy annak az idős szamurájnak a lánya vagyok, aki csatában fél lábát vesztette, így a sógun, akit szolgált, megadta neki a szabad élet jogát, hogy visszavonulhasson, és átlagemberként éljen tovább.

Anyámék nem vettek tudomást az álmaimról, sőt kifejezetten jót szórakoztak a történeten, míg egy reggel, miután az álmomban eltemettem a macskát, úgy keltettek fel, hogy a valóságban élő macskám is elhunyt. Lassan átvettem az álomban használt régies beszédmódot. A szüleim pszichológushoz is járattak pár hétig, így jobbnak láttam megtartani magamnak, hogy az álmok továbbra is folytatódtak. Egy hete jelent meg másik titkos kis világomban egy fiú. Apámtól, a dojo főnökétől kért engedélyt megszállni, amíg tovább nem indul parancsra. Természetesen apám befogadta, hisz a jövevény egy ifjú szamuráj volt. Reggelente mindig fáradtan jött be odakintről, mikor én felkeltem. A kert végében lévő orgonafákat gondozta nagy szeretettel és odaadással. Magas, erős férfiú volt, vállig érő barna haját kibontva hordta, ha tehette. Fekete, nyílt szemei és fiatal arca emberfeletti kisugárzást kölcsönöztek neki. Nem sokat beszélt, ám néha, mikor felajánlotta a segítségét a házkörüli munkákba, betekintést engedett az életébe.

Mikor felébredek, és iskolába megyek, egyre többször veszem azt észre, hogy ezt a fiút keresem az utcákon. Képtelenség… Néha én is elgondolkozom, vajon nem őrültem-e meg. Az igazság az, hogy történt néhány különös egybeesés az álom és a rá következő nap eseményei közt. Talán csak véletlenek… de én nem hiszek a véletlenekben. A gondolataim és az időm nagyrészét leköti, hogy az álomra gondoljak, aminek biztos vagyok, hogy egyszer vége lesz. Valami olyan vége, amit tudnom kell.

Minden álommal közelebb kerültem a szamurájhoz, aki egyik alkalommal, egy csillagos estén maga mellé ültetett az orgonák előtt.

- Akarsz-e tudni rólam egy titkot? – kérdezte ő, mire én kétkedve válaszoltam.

- Miért akarsz elmondani egy titkot? Hisz a titok addig titok, amíg senki nem tudja.

Ő rám mosolygott. – Akkor akarsz tudni rólam valamit, amit más nem tud?

Bólintottam, majd ő felnézett a csillagokra, és nyugodt hangon így szólt: Nem vagyok szamuráj.

Én egy pillanatra összezavarodtam, majd úgy éreztem, megértettem, mire céloz. Bíztatólag a vállára fektettem a kezemet. – Tán még nem volt urad, akit szolgálj, de egy szamuráj ereje és szíve lakozik benned.

Ő továbbra is mosolygott, de többet nem szólt, csak bámultuk az eget az orgonák alatt.

Pár nappal ezután levél érkezett. Átadtam neki, ő pedig azonnal kinyitotta, cseppet sem mutatva, hogy titkolná, vagy magánügyeként kezelné. Elolvasta, összehajtotta, és felém fordult. – Még pár napig úgy tűnik, maradnom kell, amennyiben nem okoz problémát.

Én megráztam a fejem, és sétára invitáltam a közeli erdőbe. Egy ösvényen sétálgattunk, mikor lópatkó dobogására lettünk figyelmesek. Hátranéztem, ám csak azt hallottam, ”Félre!”, és Yutsuhiro – így hívják a szamurájt – félrerántott az útból, majd egy közeli fának nyomott, amíg elvonult a lovas csoport. Nem tudom, kik voltak, de ha Yutsuhiro nem ment meg, ezek elgázolnak sietségükben. Én ránézek, ő még mindig a távolodó alakokat figyeli, közben közvetlenül előttem áll, kezét a fának támasztva, védelmező pozícióban. Ah, annak az álomnak a varázsa még mindig élénken lüktet bennem. A ruhája orgonaillatot árasztott magából, mert átvette a virágok illatát. A szívem hangosat dobbant, mikor ő rám nézett, és megkérdezte, jól vagyok-e. Elpirulva köszönetet mondtam. Hirtelen letérdelt, és sajnálkozva tapogatta a kimonóm alját, ami két helyen is elszakadt. Ez volt a legkisebb gondom, és ezt neki is megmondtam nyugtatásképp.

Most pedig, hogy elmeséltem az eddigi álmokat, megyek, hogy tovább álmodjam.

Újra itt, a dojo kertjében. Ő ma indul az egyik nagyúr szolgálatába, és kénytelen vagyok búcsút inteni neki. Megkérem, hadd kísérjem el egy darabon, ő beleegyezik. A szemembe néz, eltűri egyik hajtincsem az arcomból, és ígéretet tesz: Visszajövök hozzád, és akkor te is megérted a titkom.

Nem kérdezek vissza. Ha várnom kell, hát várni fogok.

Mikor az erdőben sétálunk, hogy beérjünk a faluba, ahol majd át kell vágnia, hirtelen négy lovas vág be elénk, és kardot rántanak.

- Fuss! – hallom Yutsuhiro hangját, s megiramodom hátrafele.

Nem jött utánam senki. Hátranézek. Látom, ahogy ő térdre esik, ruháját pedig vér áztatja. Az ismeretlenek azonnal tovább állnak. Én odarohanok hozzá, s megragadom a kezét. Elgyengülten rám pillant.

- A titkom… - leheli a szavakat, de többet nem tud szólni… Szemei végleg lecsukódnak.

Én könnyeim visszafojtva rohanok haza. Szeretnék az orgonák alá feküdni, de a házból kilépő anyám megszólít. – Tudtad, hogy a közeli nagyúr beteg, és a törvénytelen fiát keresi utódjának? Milyen dolgokat kell tapasztalnom – sóhajtozik.

Én elfutok a kert végébe, és sírva borulok az orgonák közé. Nem érdekel, mit mesél anyám, sem hogy apám kerestet. Láttam meghalni, aki a legkedvesebb nekem, és a fájdalom elviselhetetlen.

Felébredek. Könnyeim mossák arcom, még mikor felülök az ágyon is. Egy pár percig nem térek magamhoz. Iskolába menet a szívemben szorong egy érzés… Látnom kell őt. A parkon át sétálok. Tőlem balról orgonaillatot hord a szél. Arra fordítom fejem, s meglátok egy vállig érő, barna hajú fiút. Épp lelépne a zebrára, ám testemen furcsa érzés villan át, hogy beleremegek. Még mielőtt felismerném az érzést, elsikítom magam: Állj!

A fiú az épp lépni készülő lábával hátratántorodik, és ebben a pillanatban sodródik ki előtte egy autó, alig pár centire tőle a korlátba csapódva. Ő hátrahőköl. Emberek sokasága kezd az eset köré gyűlni. A fiú rám tekint, és elindul felém. Én továbbra is értetlenül állok a dolgok előtt. Mikor viszont megáll előttem, és rátekintek az arcára, világosabbá válik minden. Yutsuhiro… Ő áll előttem életnagyságban. Ám csak akkor értek meg igazán mindent, mikor azt mondja: Köszönöm; ha te nem vagy, most halott vagyok. Épp apám vállalatába indulok. Ő beteg, így én veszem át a céget.

Tényleg nem szamuráj volt… Bár el akarta mondani, valamiért mégse tette. Yutsuhiro a közeli nagyúr törvénytelen fia volt, akiről anyám beszélt. Ezért nevelkedett addig szamurájként, és valójában nem szolgálatba indult, hanem átvenni a hatalmat.

Ez a fiú, aki előttem áll most, nem tudom hogy, és miért, de megteszi, ami az álmomban nem sikerült neki. Talán az álmok egy korábbi életem képei voltak? Ki tudja? Talán az volt a sorsom, hogy megmentsem?

A fiú elköszön. Én nem marasztalom, nem kérdezek, hisz az ígéretét megtartotta: Visszajövök hozzád, és akkor megérted a titkom…

14. Fejezet

2011-07-03T17:58:00.003+02:00

14. Rész

A változások kezdete

Másnap reggel a banda búcsút vesz Nashiitól és Kaentől, aztán elindulnak haza. Nashii még annyit kért Shintől, szóljon Melaminak, hogy sürgősen kellett távozniuk, de egyszer visszajön. Talán. Takahina megkéri Nashiit, hogy vigye magával, mert még hasznát veheti. Összekapják pár fontosabb cuccukat, és Nashii máris teleportálja magukat. A kastély elé érkeznek. Semmi sem változott. Pár sétáló emberke az udvaron élvezi a nem túl meleg, de nem is annyira hideg, borús időt. Kisebb csodálkozó tömeg bámulja Nashiiékat, miközben ők besétálnak az épületbe. Takahina odasúg Nashiinak:

- Mindenki találgat, hol lehettél, és olyanokat gondolnak, hogy nincs erőd, meg nem érzik.

- Remek – mosolyodik el a lány önelégülten.

Odabent a lépcső tetején már ott áll Chikari, Dark és az igazgató.

- Üdv itthon! – tárja ki kezét az igazgató. – Kit hoztatok magatokkal?

- Takahina vagyok. – Mellére teszi kezét, és meghajol.

- A srác gondolatolvasó – teszi hozzá Nashii.

- Nashii… mi van az erőddel? – rökönyödik meg Chikari.

- Megvan, ne parázz! Csak megtanultam elrejteni.

- Gratulálok, ez nagy előnyt jelenthet – bólogat elismerően az igazgató. – Ha az ellenfél alábecsül, könnyebben megnyerheted a csatát. Most te és Kaen gyertek az irodába! Pár dolgot meg kéne beszélnünk.

Többet senki nem szól, Nashiiék pedig engedelmeskednek. Mindent elmesélnek, ami történt az emberi világban. Az igazgató rendkívül dühös, hogy felkeltették az emberek figyelmét, ám most fontosabbnak véli megosztani, hogy a Felsőbbrendűek elhitték Kaen halálát, és azonnal cselekedtek: az esküvő előkészületei már javában folynak Kaen öccse és a Vámpírhercegnő frigyre lépése végett.

- Meg kell ölnünk a herceget. – Nashii kijelentése mindenkit sokkol.

- Az öcsémet? – tekint rá Kaen.

- Sajnálom, de ez tűnik a legjobb megoldásnak.

- Talán elég, ha elraboljuk – morfondírozik az igazgató.

- Ch… - Nashii sosem hitt a békés megoldásokban.

Az igazgató megkéri őket a távozásra, s azonnal tervezésbe kezd. Nashiiék az ebédlőbe mennek. Mikor belépnek, egy srác beleütközik Nashiiba. Nagyképűen továbbsétál, és cseppet sem tűnik úgy, hogy megbánta volna, amit tett. Nashii visszarántja a gyereket ingjénél fogva.

- Nem felejtettél el valamit? – kérdi tőle.

- Mi van? – rázza le magáról a srác Nashii kezét. – Jobb, ha vigyázol, mikor sétálgatsz. Most is útban voltál.

„Gyerek, most ástad meg a sírod” – sóhajt Kaen.

Nashii szűkre húzza szemeit, és komolyabban szól a fiúhoz:

- Új vagy?

- Ja, pár hete jöttem. – Nashii erre sunyin elvigyorodik. – Mi olyan vicces?

- Semmi. Mivel úgy látom, fogalmad sincs róla, ki vagyok én, elengedlek. De azt ajánlom, viseld jól magad! – Azzal elfordul.

- Kinek ugatsz? Ha ennyire nagy a pofád, állok elébe egy mindent eldöntő harcnak! – Ekkor egy kéz fekszik vállára. Hátratekint, s szemei nagyra nyílnak. – Da-Dark?

- Ne keresd a bajt, újonc! – szól neki a fiú határozottan.

- Maradj ki ebből, Akumu! – kiált rá az egyetlen személy, aki ezen a nevén szólítja.

- Nashii, miért pazaroljátok az erőtöket az egymás közti viaskodásra ilyen nehéz időkben? Össze kéne tartanunk, főleg most.

- Már megint balhézol? – lép oda egy alacsony lány a nagyszájú sráchoz. Minden bizonnyal ő a Védelmezője.

- Jó, ezúttal megúszod – néz a srác Nashiira. – De csak mert Dark kéri.

- Hmpfh! – teszi karba Nashii kezeit. – Neked parancsolgathat, nekem nem. Nyald ki a seggét, és légy boldog! – Azzal integetve tovasétál.

A fiú menne utána, de Dark még mindig szorítja a vállát, aztán egy mozdulattal kilöki a helyiségből. Kaen és Nashii egy üres asztalhoz ülnek, s megebédelnek. A nap folyamán semmi rendhagyó nem történik, ám másnap a főnök kisebb csoportot hív össze az ”elitekből”. Dark, Shuya, Kaen, Nashii, Chikari és még pár erősebb tag várja a fejleményeket.

- Üdvözöllek titeket! – kezdi az igazgató. – Remek híreim vannak. Kiderítettük, hol lesz a Vámpírok és a Felsőbbrendűek titkos találkozója. Minden bizonnyal most akarják megkötni a szerződést. Tíz Vámpír és tíz Felsőbbrendű kíséri csupán a herceget, a királyt, valamint a hercegnőt és apját. A rajtaütés győzelmet fog hozni nekünk. A Vámpírokat távolról támadjuk, a Felsőbbrendűek fegyvere ellen pedig a pajzsok védenek meg. Erőgömböket kell szórnotok rájuk, míg a csapat másik fele védelmet biztosít a támadóknak, hogy ők csakis a támadásra tudjanak koncentrálni. Világos?

- Igen – hangzik egyszerre.

- Nashii, Dark, Shuya, Kaen támadó. Chikari, Kazu, Niele, Rion, Hitori, ti pedig pajzsokkal véditek őket és magatokat! Mindenki érti a feladatát?

- Igen – ismét kórusban.

- Mikor lesz az akció? – kérdi Nashii a tárgyra térve.

- Két nap múlva, este kilenckor. A célotok a herceg elrablása. Sebesítsétek meg, de ne öljétek meg!

- Igenis. – Ismét a kórus, aztán meghajolnak, és elhagyják a termet.

Az elkövetkező napot mindenki edzéssel tölti. Nashii épp Kaennel és Chikarival gyakorol. Kaen pisztolyt használ, amit még régen hozott magával, Chikari pedig karddal harcol. A lövéseket Nashii sorra hárítja erejével, a kardcsapásokat pedig saját botjával könnyedén kivédi. Hirtelen furcsa érzése támad, és egy pillanatra leblokkol. Úgy érzi, a teste kívül esik irányításának, de aztán rögtön visszatér a valóságba, ám ekkor már nincs ideje kitérni Kaen golyója elől, így, még ha ki is fordul a lövés elől, az súrolja vállát. A golyó különleges anyagból készül – jobban mondva a Felsőbbrendűek saját erejükből, ami mind a Vámpírokat, mind a Tisztavérűeket képes megölni. Nashii is nagyon jól tudja ezt, hisz régebben már az igazgató elmondta. A sebhez kapja kezét, amiből csurog a vér, s körülötte lila erek kezdenek hálóként terjedni végig a karján.

- Nashii! – üvölti a két fiú.

- Mit kiabáltok? Inkább segítsetek!

- Azonnal az orvosokhoz kell mennünk! – mondja Chikari.

Nem teketóriáznak, Nashii és Chi teleportálnak, Chi magával hozva Kaent is. Az orvosok rögtön sürögni kezdenek. A lány fedetlen karját alul-felül elszorítják, és valami különleges oltóanyagról beszélnek. Pár perc múlva egy hatalmas injekcióval siet oda az egyik doki.

- Normális maga? – mutat Nashii a cseppet sem biztató látványt nyújtó orvosi eszközre. – Hát ez átszeli a karom!

- Nyugodjon meg! Ha nem akarjuk, hogy továbbterjedjen a méreg, most kell cselekednünk.

A lány nem szól semmit. A doki melléül, felszívja az ampullából a folyadékot, kispriccel egy picit, hogy ne maradjon bent levegő, aztán a lány bőréhez teszi, és egy határozott mozdulattal beleszúrja a tűt, mire Nashii felszisszen, s csak várja, hogy mindet belefecskendezzék. Végre kihúzzák a tűt, és azonnal lefedik a sebet egy szorítókötéssel. Kaenék köszönetet mondanak, és felsétálnak. Kaen magához húzza a folyosón Nashiit.

- Sajnálom. Nem figyeltem eléggé.

- Kaen, nem a te hibád. Pillanatnyi gyengeség volt a részemről. Nem tudom, mi történt velem akkor. Ne nézz már így! – üti vállba a szomorú tekintetű fiút. – Helyrejövök a csatáig!

- Khm. – Chikari köhécselése zavarja meg őket. – Én visszamegyek edzeni.

- Jó, de ne használj az erőmből, majd holnap!

- Végül is halhatatlan vagy, a lélekenergiád fogyása nincs hatással rád.

- Nem mennék ennyire biztosra. A halhatatlanoknak, mint a Vámpírok nincs lelkük, Chikari.

- Nagyon nehéz ezt a helyzetet megérteni.

- Valóban. Holnap nekem ne emeljetek pajzsot! Van elég erőm hozzá, oké? A többieket védheted.

- De akkor már ketten használjuk az erőd.

- Lehet, hogy nem túl biztonságos. De ne felejtsd el elvenni a legyőzöttek lélekenergiáját!

- Rendben – bólint, aztán az edzőterem felé veszi az irányt.

Kaen bekíséri Nashiit a szobába, s az ágyra ülteti. Elétérdel.

- Mit gondolsz – kérdi kisebb aggódással hangjában -, holnap sikerrel járunk?

- Biztos vagyok benne.

A fiú végigsimítja Nashii arcát, majd mosolyogva csókot nyom homlokára. Mióta ebben a világban vannak, nincs szüksége titkolózásra, így szabadon hordja fehér haját, amit Nashii imád, s most is eljátszadozik pár kósza tincsével.

- Kérlek, pihenj kicsit! Addig én is edzek egyet – kérleli Kaen.

Nashii nagy nehezen beleegyezik, bár nem hiszi, hogy szüksége lenne pihenésre, de Kaen aggódik érte, sőt még lelkiismeret-furdalása is van, amiért megsebezte őt. Kaen kisétál, Nashii pedig a plafont bámulja, mígnem elalszik.

Pár óra múlva, mikor felébred, az éj már leszállt. Felül ágyában, és a sebéhez nyúl, ami még sajog valamelyest, ezután pedig feláll az ágyról. Érzi, hogy valamibe belerúg, és az eséstől is csak gyors reflexe menti meg, mert kezét a földre támasztja, és átlöki magát, így sikeresen talpra áll. A veszteség annyi, hogy a sebesült kezét használta, így az most még jobban fájni kezd. Kicsit mérgelődik is, hogy mióta okoz neki ilyen kis sérülés ekkora gondot. Furcsa nyüszítést hall, az ágya mellől pedig lát felállni egy farkast.

- Ta-Takahina? – néz rá furcsálló szemekkel.

A farkas ásít, majd a lányhoz sétál, lábához dörgölőzik, aztán visszaváltozik emberi alakjába.

- Hallottam, mi történt – mondja a fiú. - Gondoltam, itt maradok, hátha rosszabbul leszel.

- Rendes tőled, de nem kell engem félteni. Azon csodálkozom, hogy mikor visszaváltozol, rajtad vannak a ruháid.

- Már miért ne lennének? Vagy te ilyenekről álmodozol? Ha akarod, levetkőzöm. – A válasz egy jobb horog. – Jól van, na! De erőszakos vagy.

- Akkor is. Fizikailag képtelenség lenne, hogy átváltozáskor eltűnnek a ruhák. Ah! Mindegy is, megfájdul a fejem a gondolkodástól. Nem megyünk enni?

- De, jó ötlet.

A folyosón találkoznak valakivel, akit Nashii azonnal felismer.

- Na nézd már, a nagypofájú! – húzza gúnyos vigyorra a száját, mikor közelebb ér hozzá a korábban az ebédlőben balhézó srác.

- Nem csak a szám jár, ha tudni akarod! Csak Dark közbelépése mentett meg téged, kiscsaj!

- Látom, nem tudod, hol a helyed! – Már a fiú nyakát szorítja a falhoz.

A srác meglepődött. El akarja rúgni a lányt magától, de az lábával blokkolja a támadást, majd kivédi a fiú ütését, és hátratekeri annak kezét, a térdhajlatába rúgva térdre kényszerítve azt.

- Gyenge vagy te hozzám, fiacskám!

- Persze, mert nem használom az erőm.

Nashii szűkre húzza szemeit, aztán vámpírerejével folyamatosan csapásokat küld a fiú testébe, aki ezt fel is ismeri.

- A Vámpírok erejét használod, ez hogy lehet? – értetlenkedik a srác.

- Ostoba! – felrántja ruhájánál fogva, majd a falhoz vágja. – Kiállsz egy olyan ellenfél ellen, akiről nem tudsz semmit.

Ezután öt ujja végére koncentrálja erejét, majd a fiú mellé sorozza őket egy kivételével.

- Nézz a falra! – parancsol a nem kicsit rémült srácra.

A falban elég nagy krátereket vájtak az erőgömböcskék.

- Abból, ahogy nézel, látom, kezded megérteni – emeli fel peckesen fejét a lány. – Ez az utolsó gömb akár végezhet is veled.

- Nem… ez… Honnan ez az erő? Nem éreztem rajtad, hogy ilyen erővel bírsz.

- Tudatlan és tapasztalatlan vagy. – Eltünteti az erőgömböt.

- Kyu! – Most rohan oda a Védelmezője.

- Nashii, menjünk már, kajás vagyok! – forgatja szemeit Takahina.

- Ki a fene vagy te? – A srác kezd ráébredni, hogy nem a megfelelő emberrel kezdett ki.

Nashii leguggol elé, és vigyorogva megszólal:

- Hallottál már a Fekete Angyalról?

- Mi? – néz nagy szemekkel a fiú.

- Én igen – szól Nashiihoz fordulva a Védelmező.

- Na, mit tudsz róla? – vág érdeklődő képet Nashii még mindig vigyorogva.

- Nem sokat. Egy legendabeli személy, aki erősebb mindannyiunknál; ő a jó és a rossz is, és a mindent eldöntő csatában győzelmet hoz mikor már csak kicsi hiányzik a győzelemhez, de nem tudni, melyik oldalnak. És úgy hallottam, megjelent a világunkban, de ez csak pletyka.

- Nem pletyka – áll fel Nashii.

Fekete erőhullám kezdi körülölelni, és előhívja szárnyait, de nem változik át teljesen.

- T… te? – A még mindig földön heverő fiú szemei akkorára nyílnak, hogy félő, kiesnek.

- Mondtam, hogy meg kéne győződnöd róla, megfelelő ellenféllel állsz-e ki.

Eltüntetve szárnyait otthagyja a fiút és Védelmezőjét, Takahina pedig követi őt. Az ebédlőbe érve Nashii azon elmélkedik, hány óra lehet, hisz a terem teljesen üres.

- Hajnali kettő körül – mondja Takahina.

- Ahj, ember! – üti vállba a fiút. – Szállj már ki a fejemből!

Mikor a kajákat válogatják, Nashiinak hirtelen elmegy az étvágya, sőt, hányingere támad. Igyekszik kizárni fejéből az aggasztó gondolatokat, hisz Takahina az elméjében turkál.

- Öhm… én most mégsem eszek. Kimegyek kicsit a kertbe.

- Ja, jó… akkor majd találkozunk – válaszol a fiú kicsit furcsállva Nashiit.

Nashii, mikor kiér a kertbe, sóhajt egyet, és megkeresi az egyik növényekkel rejtett padot. Leül, arcát tenyereibe temeti, aztán egy haragos nyögéssel az égre néz.

„Rég nem éreztem hasonlót… mintha gyenge lennék. Furcsa.”

- Nashii? – Dark hangja zavarja meg az elmélkedésben.

- Akumu? Mit csinálsz…

- Itt az éjszaka közepén? Amit te.

- Honnan tudod, mit csinálok?

Válasz helyett Dark leül a lány mellé, aki észreveszi, hogy a fiú szemei furcsa érzelmeket tükröznek. Egy ideig csak ülnek az eget fürkészve.

- Elkezdődött – töri meg végül Dark a csendet. Válaszul csak egy kérdő tekintetet kap, így sóhajtva térdére könyököl, és állát összekulcsolt kézfejére támasztja. – Régóta tart a harc a három faj között, de sosem volt még ennyire sötét az ég. Csendes harcok folytak, de most mindenki tudja, hogy még sohasem volt ilyen közel a végső harc. Az igazgató is feszültebb, mint eddig.

- Igaz, rég láttam lányokat molesztálni.

- Mondd, te nem aggódsz?

- Akumu… Én teljes mértékben biztos vagyok a győzelemben.

- Irigyellek.

- Sutekina! – csattan fel a lány. – Elég ebből a pesszimizmusból!

Dark szemei csillogva emelkednek Nashiira, arcáról furcsa fájdalom süt. A lány kicsit meg is lepődik, s furcsállva néz rá.

- Mi… mi az? – kérdi tőle.

A fiú feláll, a lányhoz lép. A szellő bele-belekap hajukba. Lassan – tőle nem megszokott módon -, bizonytalanul megérinti a lány arcát, s óvatosan közelebb hajol hozzá. Nashii idegesen ajkába harap, és megállítja a fiút a mellkasánál fogva. Dark csalódottan kiegyenesedik, fájdalmasan elmosolyodik, aztán elsétál. Nashii nem láthatja, hogy a fiú szeme könnyel telik meg, de mielőtt lefolyna arcán, megdörzsöli szemét. Ez volt az utolsó próbálkozása, és most már el kell fogadnia, hogy a lány, akit szeretett, és akit el kellett hagynia, most a sors iróniájának köszönhetően őt hagyja el. Nashii csak bámul maga elé. Ez az éjszaka baljósabban nehezedik mindenkire, mint valaha. Shuya még ébren van, mikor Dark bemegy a szobába, de ezúttal nem kérdezősködik, hisz egy csalódott férfi arca bármikor felismerhető. Shuya nem akarja elfogadni, hogy Dark, akiért odavan, és akiért az életét adná – és nem csak Védelmezői feladata miatt -, nem bír szabadulni a múltjától, és egy reménytelen szerelemmel pusztítja szívét.
Chikari nem tud aludni, egyfolytában a pislákoló csillagokat bámulja az égen, amik néha-néha elhalványulnak, mikor egy felhő elúszik előttük. Az igazgató irodai székében ül, lábait keresztbe dobva bámul ki ablakán.

Eljött az idő. A harcosok készen állnak, mindenki tudja a dolgát, és végre elindulnak. Elöl a támadó felek, hátul a pajzsokért felelősök. A rossz előérzet ott motoszkál mindenkiben. Kilenc óra. Pár másodperc alatt kell rájuk rontaniuk. A támadók egymásra néznek, bólintanak, eltűnnek, majd a találkozó helyét körbevéve, különböző pontokon felbukkannak, és mindenki egyszerre mér csapást az összegyűlt Vámpír-Felsőbbrendű társaságra. Kettő kivételével mindegyik gömb talált… de ez kevés.

- Hercegnő, úrfi, maradjanak mögöttem! – hangzik a kiáltás az őröktől.

Valami nincs rendben. Nashii számolni kezdi ellenfeleiket. Húsz helyett közel negyvenen vannak, így saját esélyeik jelentősen romlottak. Három Felsőbbrendű veszi Nashii fele az irányt, és rálőnek. Pajzsot emelve kivédi azokat, de érzi, a golyók veszélyesebbek, mint Kaené. Válaszul erejéből készült csápokat küld feléjük, egyikőjüket el is kapja vele, és azonnal semmivé foszlatja, miközben pajzsát egy pillanatra sem emeli le. Dark nem harcol, csak Shuya helyette. A védők Dark, Shuya és Kaen köré emelnek pajzsot. Kaen egy saját fajtájabelivel harcol, és öccse megszerzésére koncentrál. Shuya négy Vámpírral küzd, de folyton gyengítik pajzsát egy Felsőbbrendű lövései. Ő van a legnehezebb helyzetben. Dark hiába akar kimaradni a csatából, páran rá is rátámadnak. A Vámpírhercegnő menekülni akar, de Nashii elé teleportál, nyakon ragadja, és földhöz vágja, majd pár erejéből készített nyalábbal a földhöz szögezi. A pajzsot tartó egyének folyamatosan használják fel társuk erejét. Chikari Nashiiét, Kazu, Niele valamint Rion, Hitori pedig egy párként használják a lélekerőt, hogy fenntartsák a védelmet. Egyre fogy az erejük, de lélekenergiát szinte alig kapnak a legyőzöttekből. Az ellenfél kezd felülkerekedni Darkékon. Nashii nem tágít a hercegnő mellől, két rátámadó Vámpírt semmisít meg, de egy Felsőbbrendűvel meggyűlik a baja, hisz túl gyors, és ráadásul nem ő az egyetlen ellenfele. Ám valami furcsa történik… Nashii elszédül, és elsötétül minden előtte. A következő pillanatban a földre esik. A káosz kezd eluralkodni, hisz Shuyára is egyre többen támadnak. A lány kétségbeesetten kiált Darkért. A hercegnő körül eltűnnek az őt fogvatartó nyalábok, és egyből futásnak ered. A többiek még nem vették észre Nashiit. Minden pillanattal közelebb kerülnek a csata elvesztéséhez. Niele gondol egyet, és leemeli a pajzsot, amit Tisztavérűje, Kazu tart már csak, és ő maga a hercegnő után iramodik, aztán harcba száll vele. Hitori is csatlakozik hozzá, így sikerül foglyul ejteniük, és eszméletlenné tenniük. Ám kettejük ereje hiányában a Shuya körül fenntartott pajzs meggyengül, és néhány csapás után széttörik.

- Nashii! – Chikari veszi végül észre társát, akire ellenfelei már rátaláltak.

Dark odakapja fejét. Tudja, segítenie kell. A másodperc töredéke alatt forog le agyában a jelenet. Ő tud egyedül a lányon időben segíteni.

- Dark, segíts! – Shuya kétségbeesett kiáltása hallatszik.

Darknak döntenie kell. Eközben Chikari is legyengül, nem tudja már Nashii erejét használni. Dark kétségbeesetten felpattan, teleportál… és Nashii előtt terem… az utolsó pillanatban. Épphogy hárítani tudja a következő csapásokat. Eközben Niele és Hitori a kastélyba teleportálják a hercegnőt, és erősítéssel térnek vissza kis idő elteltével. Shuyát teljesen sokkolja, hogy Dark nem neki segített. Lebénulva áll, és már a harc sem érdekli. Közel hét ellenfele egyszerre csap le rá, de ő nem védekezik. Vérző sebekkel zuhan a föld felé. Dark eltakarítja a csőcseléket, felemeli Nashiit, és elteleportál vele kicsit messzebb. Leteszi a földre, mire a lány lassan kinyitja szemeit. Dark rámosolyog, miközben érzi: neki eljött a vég. Shuya elbukott, így ő is meghal. Nashii kétségbeesett szemekkel bámulja, ahogy a fiú legyengült testét tartja, hogy el ne dőljön, és arca is egyre sápad.

- Da-Dark… mi van veled?

- Elbuktunk, de szerencsére téged sikerült megmentenem.

Nashiiban kezd tisztázódni a helyzet, de nincs ereje megmozdulni se. Nem akarja elveszteni a fiút. Talán nem szereti már, de valójában Akumu mindent megtett érte, most pedig feláldozta az életét, hogy megmentse. Érzi, hogy könnyek szöknek szemébe.

- Dark, nem mehetsz el!

- Ne sírj! Most bebizonyítottam, hogy inkább meghalok érted, minthogy nélküled éljek. Szeretlek… Nashii…

Az ő szemébe is könnyek szöknek, aztán lehunyva őket a lányra borul. Nashii ismét rosszul érzi magát. A bánat és a rosszullétének ismeretlen oka újra eszméletvesztésbe taszítja.

Mikor legközelebb felébred, könnyűnek érzi magát. Lassan ráeszmél, hogy az orvosi labor gépében van. Körülötte orvosok tucatjai nyüzsögnek. Szemét nem nyithatja ki a folyadék miatt, ezért csak várja, hogy leeresszék körüle. Fél óra múlva ez meg is történik. Törülközőt adnak neki, és elküldik felöltözni az erre kijelölt helyre. Kicsit még szédül, és próbálja feleleveníteni az eseményeket, de homály fedi előtte a korábban történteket. Mikor végez az öltözéssel, az orvosokhoz sétál. Ekkor lép be izgatottan Chikari, Kaen, Takahina és az igazgató. Körbeállják az orvost, aki arra készül, hogy elmondja, mi okozza Nashii rosszulléteinek okát.

- Doktor úr, mondja, kérem! – sürgeti az igazgató.

- Nyugalom, nincs ok az aggodalomra… végül is.

- Végül is? – kérdi Kaen, miközben Nashii derekára teszi kezét.

- A lánynak nincs semmiféle betegsége… épp ellenkezőleg. – Nashiihoz fordul. – Ön várandós.

- Hogy mi??? – kerekedik ki mindenkinek a szeme.

- Egy Vámpír lehet terhes? – csodálkozik Chikari. – Hisz nincs vérkeringésük sem.

- Valóban. De a teherbeesés után a szervezetük megváltozik, hasonló lesz az emberéhez. Maga szerint hogy szaporodnak a Vámpírok? Megvizsgáltuk Nashii szervezetét is, és furcsa változásokon megy át, valamint a magzat is sokkal gyorsabban fejlődik, mint lehetséges lenne. – A doktor feltolja mutatóujjával szemüvegét. – Ehhez a gyorsított fejlődéshez a hordozó szervezet energiáját emészti fel. Valószínűleg születése után is gyorsabban fog nőni. És mivel nem csak Vámpír, hanem Tisztavérű is, ez okozza a túlzottan gyors növekedést.

- De akkor egészségesen fog fejlődni? – kérdi Kaen.

- Igen, valószínűleg születése után tizenkilenc éves koráig gyorsulva fejlődik majd, de ebből semmi hátránya nem származik. Sőt, erősebb és intelligensebb lesz, mint egy átlag gyerek. Úgy számoljuk, pár hónap alatt fejlődik tizenkilenc évessé.

- Miért pont tizenkilenc? – kérdi Nashii fáradtan.

- Rei nem mondta? – kérdez vissza Chikari.

- Mit?

- A Vámpírok tizenkilencedik életévük után nem öregednek tovább, legalábbis ami a szervezetüket illeti – világosítja fel az igazgató. – Hogy miért pont tizenkilenc, azt nem tudjuk. Kaen – fordul a fiúhoz -, kísérjétek fel Nashiit!

- Várjon! – szól nekik az orvos. – Tudnunk kell, megtartja-e a gyereket. Kérem, mihamarabb döntsön, mert késő lesz meggondolni magát.

Kaen bólint, aztán Nashii derekát fogva kivezeti. Odafent lefekteti a legyengült lányt az ágyra, s melléülve simogatja annak fejét. Nashiinak gondolkodni sincs ereje, így enged a fáradtságnak, s elalszik.

Másnap dél körül ébred fel, kicsit jobban érzi magát. A szobája üres, így elindul megkeresni a többieket. Az ebédlőben egy asztalnál ül Rei, Chikari, Takahina és Kaen is. A harcok összekovácsolták a csapatot, és eltűntek a korábbi viszályok. Nashii gondolataiban ott motoszkál valami, ami elő akar törni, de nem tud. Leül a többiek közé. Körbetekint, mintha keresne valakit.

- Hallom, várandós vagy – jelenti ki Rei.

- Igen – válaszol Nashii egyhangúan.

- Kitől? – kérdi a fiú.

„Hm… Chikarival már idejét sem tudom, mikor voltam, így csak Kaen marad” – állapítja meg magában a lány.

- Kaennel?! – ordítja el magát Takahina, mire Nashii megrúgja a hangoskodó lábát az asztal alatt. - Ja, igaz, valójában nem is vagytok rokonok – nyugszik meg a farkas-fiú.

- És mi lesz? – fordul Nashiihoz Chi. – Megtartod?

- Nem tudom…

- Ha belegondolsz… egy Tisztavérű, Vámpír, sőt! A Fekete Angyal és a Felsőbbrendűek hercegének utódja – mondja komolyan Rei. – Micsoda hatalom birtokosa lesz.

Chikari ezután csendben marad. Eszébe jutnak a régi idők, mikor még Nashii az övé volt. Nashii hirtelen felpattan az asztaltól, és elrohan. A fiúk egymásra néznek értetlenkedve. Nashii amilyen gyorsan csak tud, a vécé fele veszi az irányt, mert iszonyú hányinger jött rá… ami végül testet is ölt a vécékagylóban. Mérgesen mossa meg arcát, és a szobájába indul, hogy fogat mosson.

„Tiszta gáz ez… eddig erős személy hírében álltam, most meg hányok, szédülök, elájulok” – idegeskedik magában a lány.

Miután végez, az igazgató irodájába megy, hogy feltegyen egy kérdést, ami a fejében motoszkál. Szokás szerint kopogás nélkül ront be, és az igazgató most furcsa mód nem egy lánnyal van elfoglalva, hanem arca minden izmát megfeszítve, úgy tűnik, valamin erősen gondolkozik.

- Jó napot! – hajol meg Nashii.

- Oh, mi járatban? – áll fel székéből a férfi.

- Egy kérdést szeretném, ha megválaszolna.

Az igazgató látszólag kicsit megijed, de kezével jelez, hogy kezdjen csak neki a lány.

- Korábban… volt már példa Tisztavérű gyerekének születésére?

- Egyszer… Egy Tisztavérű és Védelmezője közös gyermeket nemzett. De az utód nem kapta meg az erejüket.

- Mi? – lepődik meg Nashii. – Az hogy…

- Tudod: csak akkor válik valakiből Tisztavérű, ha van számára kijelölt Védelmező. De ekkor nem volt, s mikor idősebb lett, más, a sors szerint kirendelt Tisztavérű ereje éledt fel a világodban, így a Védelmező hozzá tartozott.

- Akkor van esély, hogy az én gyerekem se birtokol erőt?

- Semmit nem mondhatok biztosra, de ő nem csak a te erőd örökli, hanem Kaenét, és a Vámpír éned is átadod neki.

- Igaz. Köszönöm, hogy szakított időt rám.

- Mást nem akarsz kérdezni?

- Nem hiszem – néz furcsállva az igazgatóra.

- Rendben. Akkor vigyázz magadra!

A lány bólint, és elhagyja az irodát.

„Egyre furcsább ez a muksó” – szögezi le magában Nashii.

Sétálgat a kastélyban, és egyre inkább úgy érzi, hogy egy gondolat, vagy emlék elő akar törni, de nem tudja, mi az. Kaen a folyosón utoléri őt, és átkarolja derekát.

- Szia!

- Kaen… szerintem megtartom.

- Biztos vagy benne? – fordul szembe a lánnyal. – Ez nagyon nagy felelősség.

- Tudom. De te segítesz átvészelni, igaz?

- Hát persze! De vajon képes leszel gyereket nevelni? Nem úgy ismerlek, mint aki nagy gyerekszerető lenne.

- Ugyan már! Értek a gyerekekhez. Felelősségteljes szülő leszek.

- Na gyere, bizonyítsd be! – mondja, aztán elkezdi magával húzni a lányt.

Kimennek a kastélyból, és egy közeli településhez sétálnak. Az úton épp egy gyerek játszik. Kaen int fejével, hogy Nashii menjen oda hozzá. A lány sóhajt, de mosolyogva leguggol a gyerek mellé.

- Szia kisfiú! De szép a játékod! – A fiú nem válaszol, ezért Nashii folytatja a beszélést. – Öhm… megnézhetem?

- Nem – jön a mufurc válasz, amire Nashii mérgesen hátratekint, ahol Kaen szemöldökét felhúzva, karba tett kézzel áll. Nashii kénytelen tovább jópofizni:

- Naa, csak megnézem! Játszhatunk együtt. – Bájos vigyora ellenére a fiú mérgesen ráförmed:

- Nem! Enyém!

- Uuuuh! – akad ki Nashii, miközben feláll. – Ne is, te kis elkényeztetett törpe! – Sarkon fordul, és Kaenhez siet.

- Ezt nevezed te felelősségteljes gyereknevelésnek? – kérdi Kaen gúnyosan.

- Jól van, na! De ez egy kis idegesítő gnóm! Az én gyerekem nem lesz ilyen csíra!

- Most gondolj bele… Van vagy három-négy éves. Egy vadidegen odamegy hozzá, és a játékát kéri. Te se adnád oda.

- Ááh! Hagyjuk! Menjünk haza! – És már el is indul.

Kaen mosolyogva követi őt. A kastélyban Takahinával futnak össze.

- Mizujs, skacok?

- Semmi… - néz oldalra Nashii. – Elmentem gyereknevelést gyakorolni.

- Szóval megtartod?

- Szeretném – tekint Kaenre.

- Én is. – Kaen mellélép, és kezét a lány hasára teszi. – A mi gyermekünk – mosolyog a pocakot figyelve, ami minden bizonnyal a jövő legerősebb harcosát hordozza magában.

- Ja igen, még nem is gratuláltam! – lép hozzájuk Takahina, és mindkettőjükkel kezet ráz.

- Nagyon fáradtnak érzem magam – fogja meg fejét Nashii.

- Gyere, menjünk fel a szobába! – karol bele Kaen.

Felsétálnak, s Nashii zuhanyzás után ágynak dől. Mikor elalszik, Kaen lemegy az igazgatóhoz. Bekopog, s mikor kiszól az igazgató, belép.

- Kaen! Minek köszönhetem a látogatásod?

- A harcról lenne szó. Nashii úgy tűnik, nem emlékszik semmire.

- Igen. Beszéltem az orvosokkal. Úgy tűnik, átmeneti sokkhatás alá került, ami memória-kiesést okozott nála. Az elméje elzárja tudat alatt az eseményeket, amikre nem akar emlékezni. De csak idő kérdése, és eszébe jut, mi történt Darkkal. Istenem… micsoda veszteség.

- Igen. És végül a célunkat se értük el.

- Végül is… az öcséd elmenekült, de a Vámpírhercegnőt foglyul ejtettük.

- Tényleg, ő hol van?

- Rei vigyáz rá. A börtönben, mellette két ember tartja körülötte a pajzsot, és mikor elfáradnak, másik két ember váltja őket. Rei pedig azért felel, hogy a lány mindig kapjon vért.

- Értem. És még mindig hajthatatlan?

- Sajnos igen. Nem akarja elárulni a Felsőbbrendűeket. Tudod, mitől félek? – dörzsöli meg halántékát. – Ha kiderül Nashii terhessége, biztosan megtámadnak minket. Ki kell találnunk, mit tegyünk ez esetben.

- Talán… a másik világ.

- Valóban. A határt nem léphetik át, csak ha egy Tisztavérű felbukkan. Akkor is csak egy Vámpír, vagy Felsőbbrendű.

- De titokban kell tartani, ha ott vagyunk, hisz ott is üldözik.

- A helyzetünk nem túl fényes. A legerősebb harcosunk képtelen harcolni, és folyamatosan csak gyengébb lesz. Dark és Shuya, a másik kiváló páros pedig halott.

- Csak tartsunk ki! Pár hónap, és Nashii visszatér.

Eközben Rei egy padon ül a saját népének foglyul ejtett hercegnőjének cellájával szemben. A lány mostanra már feladta szabadulási kísérleteit. Egy Tisztavérű-Védelmező páros áll a rácsok mellett, és folyamatosan tartják a pajzsot.

- Nem gondoltad még meg magad? – kérdi Rei, miközben egy üvegcse vért dobál fel kezében újra és újra.

A lány nem válaszol, csak nekidőlve a falnak bámul Reire.

- Hidd el… oh, igen… Higgye el hercegnő, jobban jár, ha beleegyezik a szerződésbe. Velünk nagyobb esélye van a sikerre.

- Ne beszélj ”rólatok”, te áruló! Te nem vagy közéjük való.

- Téved. Jobban tartozom ide, mint valaha önökhöz tartoztam.

- Áruló! – vetődik rá a rácsra a lány.

A pajzsot tartó felek egyből támadóállásba helyezkednek.

- Nyugi, maradjatok! – nyugtatja le őket Rei, mire ők visszaállnak helyükre. – Ön pedig, Vámpírok hercegnője… tudja-e, mi az ok, amiért árulónak nevez?

- Elhagytad a népünk, és lepaktáltál az ellenséggel.

- Az ellenség, akiről te… illetve magácska beszél, ő fogadott be… miután az Ön kegyelmes apja megölette a családom. – A lány megrökönyödik attól, amit hallott. – Na, mi az? Csak nem meglepődött kegyelmed? – Feláll. – Pedig ez az igazság. A szüleim megunták a harcokat, békét követeltek. A megoldás az volt, hogy az apja elhallgattatta a… lázadókat. – Az utolsó szót mélységes undorral és gúnnyal ejti. – Csak a szerencse műve, hogy én túléltem.

- Ez nem lehet…

- Mit tudhatna Ön? Bent él a kastélya falai közt, és elhiszi, amivel teletömik kegyed fejecskéjét. Vámpírok… Felsőbbrendűek… Megölik, akit akarnak, csak hogy elérjék a céljukat. A Tisztavérűek pedig egymást is megölik a büszkeségükért. Nincs tökéletes faj.

A monológ után a lánynak dobja az üvegcse vért, aminek apró rést nyitnak a pajzson az őrzők, majd gyorsan visszazárják a lyukat. A hercegnő bólint köszönetképp, és megissza a vért. Látszik, hogy még mindig nem akarja elhinni, amit hallott.

Nashii továbbra is ágyában fekszik. Teste forró, ami azt jelenti, hogy Vámpír énje is kezd eltűnni, és lassan teljesen emberivé válik. Takahina borogatja a lány homlokát, és ötpercenként cseréli a hidegvizes ruhát rajta. Vajon meddig fekszik még a Fekete Angyal tehetetlenül, miközben újabb harcok közelednek?

13. Fejezet

2011-07-03T17:50:00.000+02:00

13. Rész

Csapda

Nashiiék a szállásra mennek, hogy lepakoljanak. Már lassan minden a helyén van, és mindenki nyugovóra tér.

- Mit gondolsz, visszajönnek? – kérdezi Nashii a főnöktől.

- Azután, ahogy elrendezted őket? Nem hinném. Köszönöm, hogy megmentetted a csapatot. Ezzel kiérdemelted, hogy ne faggassalak.

- Faggatni?

- Nashii, egyértelmű, hogy valami nincs rendben körülötted. De tudom, hogy becsületes vagy és jószívű. Nagyon sokat segítettél nekünk. Ha te nem vagy, most talán szétszéledve mindenki menne a maga útján. De így nem veszítettük el a raktárépületet.

- Shou, mondjuk ki! Ez az otthonotok. Hogy engedhetném, hogy az amúgy is rossz helyzetű srácok fedél nélkül maradjanak?! Na, de már éjfél körül lehet, és az eső is bármelyik pillanatban eleredhet.

- Szóval mész?

- Igen. Jóéjt!

- Neked is!

Nashii rögtön hazaindul. Az ég egyre sűrűbben dörög, és villámlik. Útjának felénél tartva gondol egyet, és a közeli kórház elé veszi az irányt. Hál’ Istennek még nyitva van a bejárati ajtó. Besétál, a recepciós pedig egyből megállítja, és érdeklődik, mit akar ilyen későn.

- Nemrég behozták két barátom. Egyikőjüknek szúrt sebe van – magyarázza Nashii az ittléte okát.

- Oh, igen. Nem sokkal előtte hoztak be egy fiatalembert csonttöréssel.

- Akit megszúrtak… Jól van?

- Intenzív osztályra szállítottuk.

- Szeretnék bemenni hozzá.

- Késő van. Holnap jöjjön vissza!

- Nekem most kell látnom! – húzza szűkre szemeit Nashii.

A nő jobbnak látja nem veszekedni, ezért int Nashiinak, hogy kövesse. Mikor elérik az ajtót, a recepciós lassan kinyitja, s maga elé engedi a látogatót. Shin ül az egyik székben, karjai keresztbetéve, feje lehajtva. Úgy tűnik, alszik. Nashii leguggol elé.

- Shin, Shin! – finoman lökdösi a fiút, aki aztán felébred. – Szóval ide tűntél a kavarodásban.

- Takahina… - Shin figyelme egyből barátjára irányul, aki tűkkel és korongokkal testére tapasztva fekszik. A mellette lévő gép egyenletes időközönként való sípolása jelzi, hogy állapota stabil.

- Shin, hazamehetsz most már. Felváltalak.

- Rendben. Holnap visszajövök. Amúgy… a harc…

- Megnyertük. – Végigsimít barátja arcán. – Most menj!

Shin felkel, majd kómásan, kicsit szédelegve kilépked. Nashii feláll, és lassan Takahina legyengült testéhez lép.

- Rengeteg vért veszített, de a szervezete feltűnően gyorsan regenerálódik – szól oda a segítőkész recepciós. – Később visszajövök. - Azzal becsukja az ajtót, és elkíséri Shint a bejárati ajtóig.

Nashii csak bámulja Takahinát, és folyton az jár a fejében, hogy a végsőkig küzdött, sőt még küzdött volna azon is túl, de meggondolta magát egy pillanat leforgása alatt – bölcsen tette. Így is intenzívre került. Ahogy így elmélkedik, észreveszi, hogy a srác ébredezik. Hátrébb lép tőle. Úgy tűnik, Takahina először nem tudja, hol is van, és azt is látni rajta, hogy épp az utolsó képek peregnek le fejében a vérveszteség okozta ájulás előttről. Feje lassan a lány felé fordul.

- Örülök, hogy nem lett komolyabb bajod – bólint felé Nashii.

- Nashii…

- Igen, én vagyok. Gondoltam, benézek hozzád, mielőtt hazaugrom. De most, hogy megbizonyosodtam róla, hogy megmaradsz, indulok is.

- Várj! Mondani akarok valamit.

- Oh, nem kell megköszönnöd – tetteti Nashii a nagyképűt.

- Szóval… ki győzött?

- Természetesen mi. Na de most pihenj! – Azzal kifele indul.

- De várj! Nem erről akartam beszélni.

A lány kíváncsi tekintettel visszatekint Takahinára, de a recepciós ekkor lép be.

- Ideje bezárni a kórházat. Szeretném megkérni, hogy távozzon, hacsak nem családtag. A betegnek pihenésre van szüksége.

Nashii bólint, aztán int egyet fekvő társának, majd kisétál.

Odahaza Kaen még fent virraszt. Mikor meglátja a lányt, egyből odafut hozzá.

- Szia! Ma Dark járt itt, téged keresett. Azt mondta, a másik világban mozgolódnak az ellenséges csapatok. Az öcsém és a Vámpírok hercegnője frigyre lépnek… pont, ahogy sejtettük.

- Ezt meg kell akadályoznunk! – sétál Nashii közben a konyha felé.

- Mégis hogy?

- Mi vesszük rá a Vámpírokat a szövetségre.

- Kizárt, hogy belemennek.

- Én se a demokratikus megoldásra gondoltam – húzza sunyi mosolyra száját.

Megfog egy üveg bort, kinyitja, és beleiszik, aztán Kaen kezébe nyomva, az ágya felé veszi az irányt. Ahogy lefekszik, el is nyomja az álom.
Másnap délután ébred fel. Körbenéz, aztán feleleveníti az esti képeket.

- Hát… ma se mentem suliba… - szögezi le magának, aztán egyenesen a fürdőbe megy.

Lezuhanyozik, majd a konyhába megy, hogy főzzön valamit. Mikor épp a tésztát teszi be főni, Kaen toppan be. Nashii mögé sétál, és átkarolja. A lány belezuttyantja a tésztát a vízbe, Kaen felé fordul, átkarolja nyakát, és megcsókolja. A fiú ezután mosolyogva megszólal:

- A tanár úgy tudja, tüdőgyulladással fekszel itthon.

- Szerinted holnapra kigyógyuljak? – vet a fiúra egy sunyi mosolyt.

- Ráérsz jövő héten. De úgy döntöttem, én is elkapok valami nyavalyát – nevet.

- Na jó, nézz tévét, vagy valami! Nemsokára kész az étel.

Kaen leül a kanapéra, míg Nashii főzőcskézik tovább.

Jövő kedden Nashiiék újra iskolába indulnak. Nashii ebédes dobozt pakol el maguknak. Shinnel már megbeszélték korábban, hogy együtt mennek, így Nashii úgy gondolja, neki is csinál kaját. Eggyel több vagy kevesebb, már mindegy. Ezúttal korábban érnek be a suliba. Melami forró öleléssel üdvözli Nashiit, aki erre megdörzsöli annak haját, majd az osztály távolabbi részébe tekint, ahol Lumine a padjában ül, és tudomást sem vesz róluk.

- Oh, igen… Kicsit berágott rád múltkor – jegyzi meg Melami felismerve a helyzetet.

- Az ő baja – von vállat végül Nashii lezárva a témát.

- Jaj, szia Kaen! – vigyorog Melami a fiúra is. – És te, Shin?! Mit csinálsz itt?

- Csak felkísértem Nashiiékat.

- Ééértem… Jaj, ma jött az új srác suliba! Most nem tudom, hol lehet, de itt a táskája – mutat egy katonai táskára Melami. – Nagyon helyes, meg menő is, de épp ennyire zárkózott is, senkivel se beszél. Kicsit fura.

- Na, kíváncsi leszek – mondja Nashii, aztán megszólal az iskolacsengő. – Hát Shin, úgy hallom, ez neked szól.

- Ja, megyek is. Csak még annyit, hogy Shou örülne, ha benéznél.

Nashii bólint. A fiú int egyet, és fordul, hogy kimenjen, de ekkor beleütközik valakibe.

- Oh, bocs… - néz fel, és szeme elkerekedik, mikor meglátja, kibe ütközött bele, aztán vigyorogni kezd. – Szia…

- Ruki – vág Shin szavába az idegen srác, aki nem is annyira idegen…

„Mit keres itt Takahina?!” – csodálkozik Nashii, mikor látja, kinek ment neki Shin. – „Ráadásul más nevet visel. Hát persze… az ő bandájukban bárkinek lehet más a neve…”

- Nézd, Shin pont az új diákba ütközött! – mutogat Melami. – Úgy tűnik, ismerik egymást.

- Mi??? Tak… mármint Ruki az új diák? Shin!

- Én nem tudtam, ne nézz ilyen morcosan – tartja fel a gyanúsított a kezeit megadóan. – Na csövi! – Elrohan integetve, nehogy elkéssen óráról.

Takahina minden további szó nélkül a helyére sétál.

„Megölöm, kicsinálom… mi a fenét követ? És… milyen gyorsan felgyógyult” – mérgelődik Nashii.

Takahina szája mosolyra húzódik, miközben leül. Nashii odamegy, és az asztalra csap.

- Mit vigyorogsz te itt magadban? – förmed rá a fiúra.

- Már azt sem szabad? – Nem várja meg a választ a költői kérdésre. – Ráérsz valamikor? Felmehetnénk a tetőre – mosolyog sokat sejtetően.

- Ne is álmodj róla! – teszi karba kezét a lány, miközben szemöldökét felhúzva félszegen mosolyog.

- Mondjuk angol helyett?

- Na jó… Mindenre magyarázatot kell adnod!

- Akkor majd angolon.

Nashii gőgösen elfordul, aztán a helyére ül. Melami hatalmas szemekkel odalép hozzá.

Te ismered?

- Ja – válaszol Nashii közönyösen, miközben kezeire támasztja állát.

Melami sejti, hogy nem deríthet ki többet, ezért inkább a helyére megy. Kaen is a helyére ül, és a tanár kicsit késve, de betoppan. Sejthető volt, hogy az osztályfőnök késik. Harmadik óra előtt, ami angol, Nashii kisétál az osztályból, Takahina pedig követi őt. A tetőre mennek, ahol egy párocska turbékol éppen. Nashii szándékosan melléjük áll, aztán a kiesés meggátolása érdekében kifeszített kerítésnek dől. A lány végül mérgesen felé fordul.

- Nem zavar?

- Mi? – kérdez vissza Nashii ártatlannak tettetett hangon.

- Mi voltunk itt előbb, és szeretnénk kettesben lenni.

Takahina farzsebéből előveszi a doboz cigarettát, ingje zsebéből pedig az ezüstözött öngyújtót, és zavartatás nélkül rágyújt.

- Hé! – szól oda Nashii a fiúnak. – Engem meg sem kínálsz?

Takahina egy pillanatra meglepődik. Nem tud róla, hogy Nashii cigizne.

„Kifüstöljük ezeket a szerelmeseket. Ha már a szép szó nem hat” – vigyorog magában Nashii.

Takahina végül odasétál, s ahogy megrántja a dobozt felfele, az arra kialakított lyukon kiugrik egy szál cigaretta, amit Nashii el is vesz. A fiú meggyújtja az öngyújtót, Nashii szájába veszi a cigit, s a lángba tartja. Nagyot szív a bagóból, és a füstöt megpróbálva nem letüdőzni, a pár képébe fújja. Még párszor megismétli ezt, és Takahina sem felfele fújja immár a füstöt, hanem maga elé. Az ifjú pár végül megunja a füstfelhőt, és felháborodva elviharzik. A lány az ajtóból még visszaszól:

- Szólok az igazgatónak! Hülyék!

- Leszarom – közli Nashii egy vállrántás közben.

A tetőajtó becsapódik, Nashii pedig végre kiengedheti az eddig kitörni akaró köhögést, aztán elhajítja a füstpálcát.

- Fene ebbe a szarba! Egyszerűbb lett volna leütni őket.

Takahina harsányan felnevet, és tovább eteti a rákokat.

- Figyelj, rövidre fogom! – vált végül komorra az arca. – Tudom, hogy más vagy, mint a többiek. Már nagyon régóta beszélni akartam veled. Legelőször egy lépcsőházban találkoztunk. – Nashii furcsán néz, nem érti az egészet. – Egy farkas volt ott, még az eltűnésed előtt. Emlékszel?

- Igen! De…

- Én voltam.

- Mi? – Nashii teljesen ledöbbent. – Hisz a farkas nem volt ott később.

- Igen. Képes vagyok farkassá változni. Mikor elfutottál, lépteket hallottam, ezért visszaváltoztam, és kisétáltam az ajtón. De te annyira zaklatott voltál, hogy nem is vettél észre. Aztán lejött a barátnőd, és nekem esélyem se volt beszélni veled.

- Jönnek! – Nashii a tetőajtó felé kapja fejét.

- Igen. Az igazgatóék mindjárt felérnek.

- Akkor bizonyítsd be, mire képes egy farkas!

Takahina sunyin elvigyorodik, aztán minden izmát megfeszíti, arca is némiképp eltorzul. Lassan négykézlábra ereszkedik, miközben a szőr folyamatosan elborítja testét, végül teljesen alakot ölt farkas formája. Nashii egyetlen ugrással a kerítés tetején futó vékony peremre ugrik, a farkas pedig villámgyors mozdulatokkal felmászik utána. Nashii nemes egyszerűséggel leugrik, Takahina farkas alakjában pedig függőlegesen végigfut a falon, és a talajtól öt méterre elrugaszkodik, majd biztonságban földet ér. Akárcsak Nashii, aki lassan ereszkedik a földre. Körülnéznek, hogy biztosan nem látta-e meg őket senki, aztán a fiú visszaváltozik.

- Egész ügyes – méri végig Nashii elismerően.

- Te sem panaszkodhatsz, kislány.

- Azt már tudom, hogy nem egy hagyományos farkas képességeit birtoklod. Gyors vagy, és jól mozogsz a harcokban.

- És szerinted hogy épültem fel olyan gyorsan a szúrás után? A testem nagyon gyorsan regenerálja magát. Bár a heg megmarad. – Felhúzza ingjét, hogy bebizonyítsa, és a szúrás helye valóban ott van.

„Akkor majdnem, mint a Vámpíroknál” – morfondírozik Nashii.

- Nem egészen. Én nem vagyok halhatatlan – szólal meg Takahina.

- Hogy mi? – kerekedik ki Nash szeme.

- Ja igen, elfelejtettem említeni, hogy gondolatolvasó is vagyok. - Nashii megrökönyödve áll. Taka röhögve vállba veregeti. – És ha jól tudom, a Vámpíroknak nem marad hegük.

- Te egész eddig olvastál a fejemből?

- Igen, de képes vagyok kizárni a nem kívánatos hangokat. Régen nem tudtam ezt megtenni, és elég zavaró volt, de már kifejlesztettem, hogy ne minden ember gondolatát halljam, hanem csak akiét akarom.

- Hát ez fasza! Akkor engem zárj ki!

- A-a – vigyorog. – Mellesleg mikor harcoltunk, tudtam előre, mit fogsz lépni… illetve csak az elején. Ezért voltam képes felvenni a kesztyűt. De a végén gondolkodás nélkül, ösztönből harcoltál, nem úgy, mint a többiek.

- De ez csalás!

- Miért? Az ütéseid így is jóval erősebbek az enyémnél. Mellesleg azután iratkoztam be a suliba, miután rájöttem, hogy máshol nem érhetlek el. Végig ott ültem a rohadt padban, pedig már húsz leszek! – Fejbe csapja magát. – De szerencsére visszatértél.

- De miért kerestél ennyire? – kérdi, miközben megindul a suliból kifele.

- Mert éreztem, hogy más vagy, és mindenáron kapcsolatba akartam lépni veled. Érdekel, hogy te ki vagy, milyen képességekkel rendelkezel. – Eközben Nashii mellett sétál.

- Pedig akkor még nem volt meg az erőm. Csupán akkor éledezett. Most pedig már szinte teljesen képes vagyok elrejteni mások elől.

- Azt hogy? – csodálkozik a fiú. Ekkor már tisztes távolságra kerültek az iskolától.

- Nem mondhatom el. Shou-ékhoz mész?

- Aha, de hazakísérlek, ha nem baj.

- Nem. – A borús égre tekint, és elmosolyodik.

- Mi olyan vicces?

- Csak hogy azt gondoltam, valami őrült vagy, aki követ.

- Némileg igaz, de mindig a körülmények hozták így.

Nashii megáll, a fiú felé fordul, és lekever neki egy hatalmas pofont.

- Hé! – fogja meg Takahina az arcát.

- Még lógtam a múltkoriért – közli Nashii vállrántva, aztán továbbindulnak.

- Jogos. Vajon ennyire rosszul csókolok? – morfondírozik az eget bámulva.

„Azt nem mondtam” – néz oldalra Nashii, aztán a fejéhez kap. - „Hallottad, mi? Te szenyógép!”

Takahina sunyi mosolyra húzza száját, a lány csuklóját felemelve magához húzza, s derekát átkarolja.

- Szeretnél még egyet?

A válasz egy tökönrúgás. Takahina fájdalmas arccal kullog tovább a lány mellett. Mikor hazaérnek, Nashii beinvitálja a fiút. Kaen még nincs otthon. Odakint ebben a pillanatban ered el az eső. Nashii főz egy teát. Leülnek az asztalhoz egymással szembe.

- Mesélsz magadról? – kérdi Takahina.

- Végülis… Szóval akkoriban kezdődött minden, mikor először találkoztunk.

Takahina rá akar gyújtani, de előbb kérdőn Nashiira néz, aki bólint, jelezve, hogy őt nem zavarja. Takahina megszokásból megkínálja őt is. Nashii hezitál, aztán elvesz egy szálat.

- Még egy próbát megér.

- Figyi, szívd be, mintha lenyelnéd, aztán picit tartsd bent, és úgy fújd ki! – Azután meggyújtja a lány cigarettáját.

Nashii úgy tesz, ahogy Takahina mondta, majd folytatja a mesélést. Lazán egy óra telik el, mire végez.

- És most újra itt vagyok – zárja le a történetet.

- És ez a Kaen gyerek hol van?

- Mindjárt hazaér a suliból. Meghívhatlak közben valami kajára?

- Hát, elég éhes vagyok.

Nashii a konyhába megy, és sürögni kezd – természetesen nem alap sebességgel. Takahina el is ámul kicsit ezen. Időközben Kaen is betoppan. Ránéz Takahinára, és a gyanakvás úrrá lesz rajta. A fiú feláll, Kaenhez sétál, és kezet nyújt.

- Szevasz Kaen! Takahina vagyok.

Nashii megtörölgeti kezét, aztán a fiúkhoz sétál.

- Ő az én kiskutyám – dörzsöli meg a fiú fejét. – Meghívtam.

- Ja igen, a fura srác az osztályból – ráz kezet Takahinával Kaen.

- Nem vagyok kutya, sem fura.

- Büdös van – szagol a levegőbe Kaen.

- Csak cigi – fordul el Nashii. – Na, megyek vissza főzni, üljetek le!

A két fiú helyet foglal a kanapén, Nashii pedig tovább főzőcskézik. Fél óra múlva elkészül, és hárman megkajálnak.

Még az asztalnál ülnek, mikor Nashii telefonja csörög.

- Szia Shou! – veszi fel.

- Hello Nashii! Figyelj, el tudnál jönni ma este? Kaptunk egy levelet…

- Furcsa a hangod. Valami baj van?

- Igen, de ezt inkább majd személyesen…

- Jó, nemsokára indulok. – Kinyomja a telefont. – Takahina! Elkísérlek.

- Rendben.

- Hova mentek? – kérdi Kaen.

- A bandához. Shou azt mondta, valami gáz van – válaszol Nashii. – Takahina, mehetünk?

- Persze.

Elköszönnek Kaentől, és azonnal útnak indulnak.

Mikor odaérnek, Shou már kint vár rájuk.

- Együtt jöttetek? – kérdi tőlük, bár elég egyértelmű a válasz.

- Igen – bólint Nashii. – De most beszélj!

- Előbb menjünk be! – tárja karját az ajtó felé a főnök.

Odabent Takahina leválik tőlük, mert tudja, hogy nem rá tartozik a dolog. Shou egy elzárt helyre viszi Nashiit, ahol egy íróasztal van. Olyan, mint egy iroda, csak alig van felszerelve. A fiú az egyik fiókból egy levelet vesz elő, és Nashiinak adja.

- A banda, akit legyőztünk, üzent neked – mondja Nashiinak, aki eközben idegesen bújja a levelet. – Elrabolták egy tagunkat, Rent. Talán még emlékszel rá, ő is részt vett a harcban. Mivel még nem épült fel teljesen, nem volt nehéz dolguk az elfogásával. Azt akarják, állj ki hármójuk ellen. Ezúttal nem az uralmat akarják, hanem téged.

Nashii a fiúra tekint. Rossz előérzete támad, de nem akarja cserbenhagyni őket.

- Egyedül kell mennem, ezt írják a levélben.

- Igen. De ne aggódj! A közeledben leszünk, ha valami történne, segítünk. Mivel ma jött a elvél, és éjjelre van kiírva az ütközet, nem volt időnk tervezni.

- Három ellenfelem lesz. Ez nem okoz gondot.

- Valami nagyon nincs rendben ezzel az egésszel.

- Tudom. De Shou… én minden helyzetből kivágom magam.

Lassan eljött az idő. Nashii egy bottal indul el a magadott helyre. Megkérte Shou-ékat, hogy ne kövessék, mert nem akarja, hogy még rosszabb legyen a helyzet. Egy elzárt, sötét helyre érkezik. Ahogy körbenéz, megállapítja, hogy valamikor kosárlabdapálya lehetett. Leszakadt hálók a palánkokon, egyik palánk teteje letörve, pár korhadt fapad. Körben házak, amik valószínűleg már nem lakottak, mert elég lerobbantnak tűnnek.

- Hát eljöttél – szól egy hang.

- Nashii hátrafordul, és meglátja a sötétből elősétáló alakot. Egy középmagas, kigyúrt pasi tartja karjai közt Nashii társát.
Engedd el! – szól oda neki Nashii, és markában szorosabban fogja a botot.

- Majd ha legyőztél hármunkat.

- Először a srácot!

A fiú mögül még hárman előlépnek.

- Miért engedném el? Akkor elfutnál vele.

- Szerinted félek tőletek? – emeli fel peckesen a fejét Nashii. – Én viszont nem bízom bennetek.

Elkezd sétálni a pasik felé. Látja, hogy különös félelem és aggódás ül ki az arcukra. A vezetőjük elé áll. Ekkor veszi észre, hogy társa meg van kötözve, valamint szeme és szája is bekötve egy kendővel. Megfogja a karját, de ekkor egy fegyver csöve szorul fejéhez. A következő pillanatban már az ő kezében van a pisztoly, és rájuk tartja.

- Mikor vette el? – csodálkozik az, aki az előbb még a kezében tudhatta a fegyvert.

- Ne szórakozz velem! – Nashii kezd ideges lenni.

A főnök most farkasszemet néz a fegyver csövével.

- Ha megmozdultok, végetek. Engedd el a gyereket!

A vezető ellöki magától a fiút, Nashii pedig karjai közé veszi. Éles karmaival szétvágja az őt fogva tartó köteleket, aztán leveszi szeméről a kötést.

- Mi vagy te? – kérdi a rémült vezér.

- A rémálmod. – Erejével elporlasztja a fegyvert. A négy srác kezd pánikba esni.

- Nashii! Ez csapda! – kiált rá társa, miután letépte szájáról a kendőt.

A lány hátrakapja fejét, ahol egy sziréna hangja töri meg az éjszaka csendjét. Hirtelen lámpák vakítják el őket. Nashii szeme megpróbál alkalmazkodni a fényáradathoz, és viszonylag gyorsan felméri a helyzetet: négy rendőrautó szorítja sarokba, a házakról több tucat távcsöves puska szegeződik rá. Előbbi ellenfelei az egyenruhásokhoz futnak.

„Francba… az egész csak álca volt.” – Nashii ajkába harap az idegességtől.

- A fiú jöjjön ide! – hangzik egy kiáltás.

- Ne félj, nem hagylak itt! – vált komolyra Nashii társának arca.

- Menj csak! Nekem nem lesz bajom. – Azzal előrelöki a fiút.

Egy rendőr fut oda érte, és biztonságos távolságba viszi.

- Adja meg magát! – szólnak rá Nashiira.

A lány nem szól, Előbbre lép, mire az összes fegyver kibiztosítójának kattanása szinkronban hangzik fel.

„Jó reflexek” – mérgelődik Nashii, aki rájött, hogy nem sok esélye van meglépni… legalábbis emberként. Most mindent az égbe repíthetne. Látja, hogy társát elengedik, aki elfut.

- Jöjjön velünk, és nem esik baja!

- Mit akarnak tőlem? – kérdi végül Nashii.

- Csak elvisszük, és megvizsgáljuk.

„Persze, bedugtok egy laboratóriumba, mindenféle szert adtok be, aztán felboncoltok. Anyátok! Akkor robbantsunk!”

Ebben a pillanatban két rendőrautó repül a magasba, és füstbombák robbannak mindenhol.

„Ez… nem én voltam” – csodálkozik Nashii, miközben száját és orrát takarja kezével. Egy motor felbőg, és Nashii csak annyit érez, hogy valaki felragadja. Shou ül a motoron egy gázmaszkba, s esztelenül cikázik a rendőrök között, aztán elhajt ölében Nashiival. Közben csatlakoznak hozzájuk még páran Takahina kocsival, a többiek motorral. Shou lekapja maszkját, és megkönnyebbülve felnevet.

- Haha! Méghogy ne kövessünk?! Akkor most nagy szarban lennél.

- Megoldottam volna…

- Egy köszönöm is megteszi.

- Köszönöm…

Útközben megállnak Nashiiék házánál, s ő beinvitál mindenkit, hogy itallal és vacsorával hálálja meg a segítséget. Kaen már alszik. Nashii kér egy percet, és felsétál az emeletre, benyit Kaenhez, aki erre felébred.

- Nash… Megjöttél? – kérdi fél szemmel hunyorogva.

- Megjöttem. Itt vannak a srácok is. Akadt kis… gikszer. De megmentettek.

- Milyen gikszer? – Kaen erre máris éberen pattan ki az ágyból.

- Nashii! Nashii! – hallatszik lentről.

A sürgető kiabálás miatt lefutnak. Mindenki a tévét bámulja. Épp a híreket adják. Nashii ledöbben, lassan lépked közelebb, miközben hallgatja a sokkoló híradást.

- Kedves hölgyeim és uraim! – így a bemondó. – Itt állunk a város egyik legelhagyatottabb részén, ahol nemrég hatalmas robbanásra lehettek figyelmesek a közelben lakók.

- Nem is volt olyan nagy – rántja meg flegmán vállát Shou.

A tévében a felborult rendőrautókat és a mentősök által elszállított rendőröket mutatják.

- Három súlyos, és huszonhét könnyebb sérült van. Áh! – szorítja kezét a hírmondó a fülében lévő adóvevőre. – Most kaptam a hírt, hogy a kórházba menet egyik sérült életét vesztette… Ah… Iszonyú tragédia ez… A tettes fényképét láthatják most a képernyőn – mondja, miközben a Nashiiról készült képet mutatják, amit a menekülése előtti pillanatban készített róla valaki. – Kérjük, ha látják ezt a személyt, hívják a rendőrséget, de semmiképp ne menjenek a közelébe! Ő nem átlagos ember. Különös képességei vannak, amit egyelőre az a videó támaszt alá, amit az egyik rendőr készített. – Leadják a videót, ami látszólag az egyik rom ablakából készült. – Itt láthatják, ahogy a fegyver semmivé foszlik az említett személy kezei közt.

Shou megelégeli, és kinyomja a tévét. Mindenki néma csendben ül, vagy éppen áll.

- Ez nem ér – gyújt rá Takahina. – Nem is Nashii robbantott.

- Ez igaz, igen – hangzik mindenfelől az egyetértés bólogatásokkal kísérve.

- Tök mindegy. – Nashii az italpulthoz sétál, ahonnan öt üveg töményet vesz elő. – Én is ugyanezt csináltam volna.

- De miért üldöznek? – kérdi az egyik srác.

- Már rájöhettél volna, hogy nem ember vagyok.

Mindenki sejtette ezt, de most, hogy Nashii maga mondta ki, eléggé ledöbbentek. Nashii odaviszi az üvegeket meg pár poharat, és még mindig aggódó arccal leül a földre.

- Most mi lesz? – kérdi Kaen immáron ő is a csapathoz verődve. – Hazamegyünk?

- Talán azt kéne – válaszol Nashii maga elé bámulva.

- Haza? Nem itt laksz? – kérdi valaki, de válasz helyett a csengő hangja szól.

Síri csend. A csengő ismét szól. Mindenki a másikra néz, és bólint. Ketten az ajtó melletti falhoz állnak, kezükben fegyver. A többiek valami mögé elbújva, Shou pedig Nashiival megy ajtót nyitni. A zár kattan, az ajtó tárul. Shou és a két falnál álló srác fegyvere a vendég fejéhez szorul.

- Shin? – csodálkozik Nashii, mikor meglátja, ki áll vele szemben.

A fegyverek leereszkednek, a fiú pedig majdnem elájul.

- Szép kis fogadtatás, mondhatom! Menjünk be, itt bárki megláthat – tanácsolja Shin, aztán besétálnak.

- Szóval láttad a híreket… - állapítja meg Nashii. – Feltűnően sokan nézik a híreket éjjel…

- Most mihez kezdesz? – kérdi a fiú, miközben kiszolgálja magát piával.

- Visszamegyek… ahonnan jöttem.

- És az hol van? Tényleg, semmit sem meséltél.

- Majd egyszer talán.

A mai éjjel folyamán többet nem beszélnek erről. Ünneplik, hogy kétszer is győzelmet arattak.

12. Fejezet

2011-05-03T20:16:00.001+02:00

12. Rész

Revans

Reggel hét óra. Kaen már táskával, elkészülve bekopog Nashii ajtaján.

- Te nem jössz? – kérdi tőle.

- A-a. – Nashii hangjában visszhangzik a fáradtság, s érezhető, hogy csak most kelt fel.

- Hát… akkor szia.

Mikor hallja a bejárati ajtó csukódását, Nashii megpróbál visszaaludni.

„Neked úgyis ott van Melami meg Lumine.” – Ez az utolsó gondolata, mielőtt elalszik.

Legközelebb fél egykor ébred fel. Órájára tekint, és szitkozódva kipattan az ágyból.

- A francba, el fogok késni! – dorgálja magát, miközben nadrágját húzkodja fel magára.

Háromnegyed óra múlva már csak az evés van hátra.

„Mostanában kezdem újra embernek érezni magam” – elmélkedik magában.

Ebben a pillanatban Dark jelenik meg mellette, halálra ijesztve a lányt.

- Te nem illesz bele az emberségről alkotott képembe – közli Nashii felhúzott szemöldökkel.

- Neked is szia! – húzza el száját a fiú.

Nashii érdeklődve a fiú mögé néz.

- Hát Miss Matricát hol hagytad?

- Huh?

- Shuya. Tapadókorong. Technokol. Pióca. Pincsi…

- Oké, értem! Otthon van. Tegnap harcoltunk, és kifáradt. Hát, végülis ő harcolt. Sajnálom is kicsit, hogy ráhárul, de ez a Védelmező feladata.

- Helyettem nem sokszor harcol Chikari.

- Te mindig felrúgod a szabályokat.

- Na jó, mit akarsz? – Nem óhajt többet ezen a témán lovagolni. - Épp enni készültem, aztán már megyek is.

- Az igazgató küldött, hogy nézzem meg, mi van veletek.

- Ja, értem.

- Odahaza úgy látszik, apadt a Felsőbbrendűek gyanakvása. Bár szerintünk valami készülődik.

- Mégis mi?

- Nem tudjuk… de nekünk nem lesz kedvező.

Nashii nem tud válaszolni, mert telefonja csörgése elvonja figyelmét.

- Igen? – szól bele, bár a készülék jelezte, hogy Shou hívja.

- Szia, Shou vagyok! – Így a vonal másik végén. – Elküldtem érted valakit, hogy hozzon el ide. Nekem közbejött valami. Kicsit késni fogok, de te addig menj oda nyugodtan, és várj meg!

- Rendben. – Odakintről egy autó dudálása hallatszik. – Azt hiszem, megjött.

- Hát, akkor majd találkozunk. Hello! – S kinyomja.

- Bocs – fordul Nashii ezután Dark felé -, de most mennem kell.

Az ajtó felé veszi az irányt, de mikor a kilincshez nyúl, Dark előtte terem, s jobb kezét a falnak támasztva elállja az utat. Haja lágyan előreomlik, mikor közel hajol Nashiihoz.

- Mikor jössz vissza? – kérdi tőle.

- Nem tudom. Nemsokára.

- Nashii – a lány arcához hajol, lehelete bizsergeti annak ajkait -, hiányzol.

Nashii továbbra is komor marad, félrelöki a fiút, kinyitja az ajtót, majd rá se nézve visszaszól:

- Te nem. – Azzal elhagyja a házat.

Dark az utolsó pillanatban még látja, hogy a lány kezén már nincs ott a gyűrű. Szomorúan leszegi fejét, s visszateleportál a másik világba. Nashii eközben megpillantja a háza előtt álló fekete Toyota Celicát. Előkapja napernyőjét, de az autó alufelnijein megcsillanó fény szabályosan megvakítja. A kocsi olyan szinten le van ültetve, hogy épp csak pár centire emelkedik el a talajtól. A spoilerrel ellátott, feltuningolt szépség sötétített ablaka nem engedi felfedni a vezető kilétét. A lány teljesen elámul a kellemesen doromboló kocsi láttán. Mikor a járgány mellé ér, annak vezetőoldali ajtaja kinyílik.

- Pont téged küldött? – teszi karba kezét Nashii, mikor meglátja az autóból kiszálló fiút.

- Szívesen. – Takahina lép ki a járműből. Az autó túloldalára mutat. – Akkor mehetünk?

- Fura, hogy nem lóg ki a füstölő a szádból… - mondja a lány, majd dacosan a kocsi túloldalára indul.

A fiú megszaporázza lépteit, s a lány előtt odaérve kinyitja az ajtót neki. Nashii beül a kocsiba, lehúzza ernyőjét, s hátradobja azt. Az autóban minden liláskéken világít. A műszerfal, a rádió, sőt még a kesztyűtartón is virít egy ilyen csík. Az ülések finom szőrrel vannak borítva. Mikor a srác beszáll, lehajtja a napellenzőjét, lenyomja a kuplungot, egyesbe teszi az eddig is járatás alatt álló jármű sebességváltóját, s csúsztatott kuplunggal a Toyota álmos lassúsággal elindul.
Már egy ideje mennek ötvenes sebességgel, mikor Nashii unottan az ablakba támaszkodik.

- Miattam nem kell finomkodnod. Nyomhatod padlóig – szól a sráchoz, jelezve, hogy nem szereti a városnéző sebességet.

- Akkor kösd be magad!

Érezni, ahogy az autó sebességmutatója feljebb emelkedik, aztán ahogy Takahina négyesbe teszi, egy másodpercig lehalkul, majd ismét édes morajlással tovább gyorsul. A fordulatszámmérő eszeveszett sebességgel tör felfele. Alig tíz perc múlva megérkeznek a törzshelyre. Takahina körbeautózza az épületet, s hátul a két hatalmas vaskapuval rejtett garázsba áll, ahol már várják őt. Odabent szebbnél szebb kocsik sorakoznak fel, mintha csak egy kiállításon lennének. Mikor a Celica megáll, Nashii anélkül, hogy megvárná Takahina udvariasságát, kinyitja magának az ajtót, és kilép a fekete szépségből.

- Cső Takahina! – csap bele egyik srác haverja kezébe. – Pont kész a kaja.

- Fasza. – Nashiira tekint. – Ebédeltél?

- Hát… - Eszébe jut, hogy Dark meg Shou keresztülhúzták a számításait. – Tulajdonképpen, bekapnék valamit.

- Hát, én fel tudok ajánlani valamit – röhög az egyik tag, de mikor Takahina és Nashii gyilkos pillantása rávetődik, a szája egyből visszaáll egyenesbe.

Az őt idefuvarozó srác után lépked Nashii, mígnem a konyhába érnek. Szerencsére az ég rendesen beborult, a fólia sem engedi át teljes egészében a Nap sugarait, így a lány biztonságban lehet ernyője nélkül is. Ott egy alacsony srác sürög-forog a lábasok és fakanalak felett. Világosbarna haja kócosan terül szét fején. Valószínűleg már egy ideje itt robotolhat. Mikor megpillantja az újonnan érkezetteket, egyből beletörli kezét kötényébe, és kezet fog velük. Nashiival is, mert nem akar kivételezni vele.

- Üdv Nashii! Már hallottam rólad – mosolyog édesen. A kora nem lehet több tizenhatnál. – A nevem Nakana.

- Te vagy a szakács? – Semmi „örvendek”, Nashii rögtön felteszi az őt érdeklő kérdést.

- Igen, mivel a verekedéshez még gyenge vagyok.

Ezt nem méltatja válaszra senki, így a fiatal séf visszaáll a tűzhelyhez az épp elkészült étel mellé, lehajtja a gázt, s már meri is tányérokba az adagokat. Nashii is kézbe fog egyet, aztán tanácstalanul körbenéz. Takahina int a fejével, hogy kövesse. Odakint egy távolabb eső asztalnál foglalnak helyet. Egyik társuk le akar ülni hozzájuk, de Takahina finoman elküldi őt.

- Mi van, haver… - szól a „kiközösített” fél, azzal elballag.

- Úgy érzem, nem véletlenül loholsz a nyomomban – közli Nashii kertelés nélkül feltevését, miközben a kajára tekint, amit hűtés céljából folyamatosan kavargat.

- Talán igazad van.

- Talán? – tekint fel a fiúra.

A srác nem válaszol, inkább nekilát az evésnek. Épp mikor már mindenki viszi a mosogatnivalót kifele, a főnök jelenik meg. Az összes fiú meghajol. De az egyetlen lány nem… Shou odamegy, s átöleli.

- Örülök, hogy látlak.

- Én is. – De nem ölel vissza. – Remélem, ma végre tisztázzuk a tervet.

- Igen. A többiekkel már nagyjából letisztáztuk.

- Érdeklődve várom.

- Oké, de előbb harapok valamit.

Így is lett. Miután a főnök is kivégezte a napi betevőjét, padokat állítanak egymás mögé, s a főnök velük szemben megáll. Nashii nem ül le, hanem fél lábára helyezve súlyát, csípőre tett kézzel várja a fejleményeket.

- Szóval, a terv a következő – csap bele Shou a lecsóba. – Ma éjjelre küldtünk nekik egy kihívást a keleti részen lévő térre. Öt-öt ellen. Bármilyen töltényes, vagy szúróeszköz szigorúan tilos.

- Egyedül vállalom – lép elő Nashii.

- Nem. – A főnök hangjában érződik, hogy nem alkuszik. – Öten közülünk. A következő öt ember: Takahina – a srác cigivel a szájában bólint -, Ren, Murahina, Nashii. – Minden felszólított a neve után biccentett, kivéve Nashiit. Jobban örülne, ha nem keverné bele a többieket. Igaz, hogy az ő harcuk, de ők csak emberek. – És én vagyok az ötödik.

„Miért nem enged egyedül mennem?” – mérgelődik magában a lány. „A többiek csak akadályoznak, és amúgy is, még ha az erőm is használnám, úgyse vennék észre. Egyszerű emberek, és mióta minden nap gyakoroltam Kaen módszerét, az erőm már a magamfajták elől is szinte teljes mértékben képes vagyok elrejteni.”

- Rendben, Nashii? – A főnök kérdő tekintetét látva rájön, hogy egész eddig hozzá beszélhettek.

- Tessék? – kérdez vissza.

- Mondom, este fél tízre legyél itt, oké? Shin is jönni fog, de most még a kórházban van a srác mellett. A szükséges fegyvereket majd mi adjuk neked is. A biztonság kedvéért viszünk pár pisztolyt is… nem bízom ezekben.

Nashii bólint. A csapat lassan szétszéled. Nashii gondolkodóan indulna haza, hogy átöltözzön és felkészüljön, de egy kar visszahúzza.

„Biztosan Shou felejtett el valamit.” – Aztán megfordul, de nem a főnök áll ott.

- Nem. – Takahina szavát nem tudja Nashii mire vélni.

- Mi nem? – kérdi a lány felhúzott szemöldökkel.

- Ja, semmi… Beszélgethetnénk?

- Valójában épp haza…

- Kérlek!

A lány úgy gondolja, nem szabadulhat másképp a srác üldözésétől, csak ha meghallgatja, mit akar. Hátha végre fény derül az igazi ürügyre. Távolabb vonulnak, ahol senki sem hallhatja őket.

- Na, mondd! – biccenti fel Nashii a fejét.

- Nem is tudom, hol kezdjem.

- Az elején.

- Elég rossz, hogy itt kell megbeszélni. Máris figyelnek a társaink – tekint a srácokra, akik épp rájuk bámulnak, s közben pusmognak.

- Figyelj, én nem érek rá erre! Kinyögöd végre, mit akarsz? – A lány szemei haragos lángban gyúlnak fel.

- Tényleg nehéz ez így. Nem akarlak megijeszteni se, de nem is akarok kertelni.

- Úúhh, na jó, idegesítesz! – fordul el a fiútól, de az visszarántja.

Nashii meglepődik, mikor feltűnően közel húzza magához a srác. Takahina fejét nem mozdítja, csupán szemeivel jobbra tekint, s egy szisszenést hallatva félrehúzza a száját. Társaik felfigyeltek rá az imént, hogy valami dulakodás folyhat itt, ezért elindulnak, hogy megérdeklődjék, mi történik. Takahina a közeledő srácok láttán hirtelen cselekvésre szánja el magát. Nashii arcához hajol. - Ne lökj el, mindent megmagyarázok!

Nashii nem tudja mire vélni a fiúnak ezt a hozzáfűzését. Szemeit szűkre húzza. A fiú ajkait érzi sajátján, de arckifejezése nem változik még akkor sem, mikor az jobb karját átfonja derekán, s magához húzza. Mikor Takahina végre elengedi a lány ajkait, ismét jobbra néz, s látszólag nagyon megkönnyebbül.

- Gyanakvás eloltva – szögezi le inkább magának.

- Nem tudom, mit akarsz ezzel, de Istenemre esküszöm, hogy az ezért járó pofont még megkapod. De nem itt, és nem most. Most pedig azt hiszem, érthető okok miatt, hazamegyek.

- Elvigye…

- Ne!

A lány kifele menet érzi csak apró zavarát, ami az előbbi jelenet miatt keletkezett benne. Minden kint ácsorgó szeme rátapad, amíg végre el nem hagyhatja az épületet. Keres egy eldugott helyet, ahol senki se jár, és egy ablakból sincs rálátás, majd hazateleportál. Az emeleti folyosón áll már, mikor vihogást és beszélgetést hall odalentről. Na már most… Tekintve, hogy valószínűleg Kaenék vannak lent, és úgy áll a helyzet, hogy Nashii nincs itthon, érdekesen hozná ki magát, ha lesétálna. Mégsem ugorhatott be az emeleti ablakon… Szegény lány kénytelen kiugrani az emeletről, és a bejárati ajtó elé sétál. Természetesen ilyen mértékű ugrás meg sem kottyan már neki. Lenyomja a kilincset… Zárva…

„Biztos maguk akarnak lenni…” – mérgelődik magában Nashii.

Eszeveszetten kotorászni kezd abban a meglévő két zsebében, de a kulcs sehol. Ezek szerint Dark megjelenése annyira megzavarta, hogy az ajtót sem zárta be. Az ég megdörren, s ez nem hagy több időt a kint ácsorgásra. Megnyomja apró csengőjét, s vár, hogy Kaen kifáradjon. De a számítása nem nyer igazolást, ugyanis Melami ugrik a nyakába, miután kinyitja az ajtót.

- Üdv itthon! – tekint Nashiira csillogó szemekkel, miközben apró kezeit maga előtt rázza ökölbe szorítva.

- Mióta laksz te itt? – korholja le a lányt, akinek a mosoly egyből eltűnik arcáról. – Kaen?

- Bent van, meg Lumine is. – Nashii szemei olyan szűkre húzódnak, hogy talán már nem is lát velük.

Beviharzik a szobába, ahol a földön ülő mindkét fél rászegezi pillantását.

- Szia Nashii! – áll fel Kaen, hogy köszöntse a lányt, de az kinyújtja kezét, hogy megállásra késztesse.

- Remélem, nem para, hogy beugrottunk. – Lumine arra sem veszi a fáradtságot, hogy felálljon, mi több, ellazulva hátratámaszkodik kezeire.

„Vajon mekkorát néznél, ha azt mondanám, hogy de…” – Nashii inkább megtartja ideges gondolatait magában.

- Ugyan, ne viccelj! – húzza látszólag valódi mosolyra száját. – Hozzak valamit inni?

Melami lehuppan a szőnyegre barátnője mellé.

- Nekem egy pohár vörösbort! – szólal meg, miután kényelmesen elhelyezkedik.

- Nekem egy whisky-kóla jólesne – tekergeti Lumine a haját.

„Mi vagyok én, cseszd meg, bárpult?” – fortyog magában Nashii, miközben továbbra sem mutatja a külvilág fele érzelmeit.

- Én segítek – ajánlja fel Kaen.

Kitöltik a piákat a konyhapultnál, de Nashii egyszer sem pillant Kaenre. Édes csilingeléssel esnek a jégkockák a még csak whisky-t tartalmazó pohárba, majd ráömlik az előhűtött kóla is. Nashii magának egy jin-tonicot kever. Az ő házában sosincs hiány piákból. Mikor végre mindenki – Kaent leszámítva – kézbe veszi piáját, Nashiiék is leülnek.

- Hogyhogy nem jöttél ma suliba? – szögezi Nashiinak a kérdést Lumine.

- Nem értem rá.

Melami és Lumine akkora szemekkel bámulnak egymásra, hogy majdhogynem kiesnek rajtuk.

- Tényleg, mi volt? – kérdi Kaen, aki már többet tud a dolgokról.

- Megbeszéltünk mindent – kortyol bele közben italába a lány. – Kisebb incidensem is akadt az egyik taggal, de semmi lényeges. – Lehúzza a pohár maradék tartalmát.

- De ugye nem bántott? – csattan fel Kaen, mire Nashii gúnyos pillantást vet rá.

- Engem?

- Hé, hé Kaen! Mióta ismered Nashiit? – vált témát Lumine.

- Hát, vagy úgy… - válaszolna, de Nashii ismét kimenti magukat.

- Három éve. De csak most vettük fel rendesen a kapcsolatot – bólogat a lány.

- És mesélte Nashii, hogy régen nem volt ilyen? – Látva Kaen arckifejezését, Lumine folytatja. – Bizony ám. Régen nem ő volt az iskola réme. Nem beszélt senkivel, mindig próbált háttérben maradni.

- Igen, ez így volt – helyesel Nashii, akit dühíti barátnője légből kapott témája, de már sejti, mire megy ki a játék. – Akkoriban én féltem mindenkitől, de már mindenki tőlem fél.

- Ez igaz – bólogat Melami mosolyogva.

- És – kezdi Nashii a visszavágást - Lumine mesélte, hogy legutóbb, mikor még itthon voltam, elsírta magát, valahányszor nem kapott ötöst? Sőt, még az igazgatóhoz is elment reklamálni. – Az utolsó szavakat a röhögéstől elcsukló hangon mondja.

- Nem szégyen az, ha valaki jó tanuló… - szögezi le Lumine. – És Nashii mesélte, hogy gyűlölte a férfiakat? Sőt, talán még most is gyűlöli.

- Nem hinném… - motyogja Kaen, de a szájkaratézó felek ügyet sem vetnek rá.

- Megvolt rá az okom – hajol kicsit előbbre Nashii. A következő kérdéseket is a fiúnak szegezi, mégis egyenesen Lumine szemébe néz. – És azt tudod-e, hogy Lumine a mai napig egy plüssegérrel alszik?

- Nem igaz! Már két hónapja nem! – áll fel a megrágalmazott lány, mire válaszol Nashii is feláll vele szembe.

Melami egyik lányról a másikra kapja fejét, arcára kiül a teljes megzavarodottság, Kaen halántékán egy izzadtságcsepp gördül végig, a két szemben álló fél pedig gyilkos pillantásokat lövell egymásra, a levegő izzása már-már felégeti a környezetet.

- Mi a bajotok? – szögezi nekik a kérdést Kaen, aztán feláll melléjük. – A barátoknak nem így kéne viselkedniük.

Lumine és Nashii egyszerre vetik egymással ellentétes irányba fejüket, és teszik karba kezüket.

- Lumine – áll fel végül Melami is -, szerintem mennünk kéne.

- Igaz, nekem meg készülődnöm kell – helyesel Nashii.

- Bocs, hogy zavartunk! – Lumine idegesen kezdi összeszedni cuccait.

Melami is igyekszik összepakolászni, majd sietve követi a kifele lépkedő, igencsak feldúlt állapotba került lányt. Kaen kikíséri őket, Nashii egy távolabbi ponton áll meg, s még Melami integetésére sem reagál. Mikor a lányok távoznak, Kaen szemöldökét felhúzva Nashii elé áll.

- Na, ez mi volt? – vonja kérdőre a lányt.

- Lumine teljesen be van hülyülve.

- Mert te nem?

- Nem mindegy? Menj utána, ha úgyis annyira összenőttetek.

- Nashii – lépked közelebb a lányhoz -, barátok vagyunk csak. Érted? Barátok.

- Csakhogy Lumine úgy véli, flörtölsz vele.

- Ez hülyeség!

Nashii vállat von, és indul fel a szobájába, de Kaen karon ragadja, s magához húzza.

- Engedj, készülődni akarok! – Erre a fiú erősebben szorítja a karját. – Kaen, engedj!

- Nem. – Eközben a lány nyakához hajol, és rálehelve suttog. - Most egy kicsit az enyém leszel.

- Biztos, hogy nem! Még mindig haragszom rád.

A fiú szűkre húzza szemeit, s a falhoz löki a lányt, két karját annak feje fölött összefogja jobb kezével erősen, és úgy szorítja, hogy már fájni kezd Nashiinak. Szabad kezével a lány felsője alá nyúl, s a mellét kezdi el masszírozni. Nashii ráharap ajkára, s lehajtja fejét. Mikor a srác csípőjével hozzádörgölőzik az övéhez, úgy érzi, menni akarna, de a teste nem engedelmeskedik eszének. Kaen halvány csókokat lehel a lány nyakára, amin minden izom megfeszül. Ezután a nyelvével járatja végig a hevesen lüktető erekkel dúsított nyakat, majd levegőt fúj rá. Nashii nem nagyon érzi a hideget vámpírlénye miatt, de azt érzi, hogy teste teljes valójában forrni kezd. Mikor Kaen meggyőződik róla, hogy a lány nem tiltakozik, elengedi a szorításból. Helyette ágyékához nyúl, s nadrágon át simogatni kezdi.

- Kaen, kérlek! Nekem pár óra múlva mennem kell.

- Majd mész is. De ma van a szülinapom, így ennyit megérdemlek.

- Ma? – Nashiiba felismerésként csap a kijelentés, és elszégyelli magát.

- Nyugi, majd ha megoldódnak a gondok, megünnepeljük. Addig csak az ajándékod kéne.

Ölbe kapja a lányt, és úgy viszi fel a szobába. Lábával becsukja az ajtót, az ágyra, s végigcsókolja annak minden porcikáját. Nashii ellenállása teljesen semmivé foszlik, és átadja magát az élvezetnek.

Miután lefeküdtek egymással, Nashii elalszik, s Kaen csak kilenckor ébreszti fel.

- Ne kísérjelek el? – kérdi Kaen az esti balhéra utalva.

- Nem, köszi, boldogulok.

- Mondd csak – cirógatja meg a lány arcát -, már nem haragszol, ugye?

- Hát… Mondjuk úgy, hogy ez a békülős szex jót tett a kapcsolatunknak.

- Nashii, vigyázz magadra! – inti a lányt óvatosságra egy mosoly után.

- Ugyan mi történhetne velem? – nevet fel magabiztosan.

Lassan elérkezik az éjjel, és Nashiinak indulnia kell. Hosszú bőrkabátjában, ujjatlan topjában, és hosszú trapéznadrágjában menetre készen áll. És persze, ami elengedhetetlen, az a magas talpú vasalt bakancs. Egy búcsú Kaentől, s már házon kívül is van. Kénytelen gyalog menni, de ahol nem látja senki, vámpírsebességgel meggyorsítja kisebb távok megtételét. Az ismerős, omladozó épülethez ér. Odasétál az ajtóhoz, bedörömböl. Mikor odabentről meglátják, ki az, egyből beengedik. Belépve Nashiit hatalmas zsivaj, kapkodás fogadja. Teljes felfordulás uralkodik. Shou lép oda a csodálkozó lányhoz.

- Szia! – teszi kezét a vállára.

- Mi ez a sürgés?

- Fegyvereket gyűjtenek össze, pakolnak, satöbbi. Na de tessék – nyújt át egy pisztolyt Nashiinak -, ezt fenntartottam neked.

- Egy bot is kéne.

- Gyere velem!

A fiú egy eddig még nem látott helyiségbe vezeti. Mint kiderül, ez a fegyverraktár. Shou levesz a falról egy botot. Igen erős fából készült, nem holmi fenyőágból, ez egyértelmű. Mikor végre mindenki elkészül, motorra és autóba szállnak. Nashii Shou mögé ül. A közel negyven gép egyszerre bőg fel, akár egy koncerten a hangszerek. A főnök megadja a jelet, s a járművek sorra elindulnak. Egy, a város szélén fekvő park lett kiválasztva mint csatatér. A két ellenséges banda majdhogynem egyszerre ér oda. Egyedül Shou száll le csapatából a járgányról, a másikaktól pedig a feltételezett főnök. Egymás elé sétálnak.

- Na, nem hittem volna, hogy eljöttök a szánalmas kis csapatoddal – közli fennhéjázón a hatalomra törő banda vezére.

- Becsülöm, hogy van merszed kiállni ellenünk. De ma éjjel csúnya vereséget szenvedtek – válaszol teljes magabiztossággal Shou.

- Elég a rizsából! Fektessük le a szabályokat! Ha nyerünk, átadjátok nekünk a város alvilága feletti irányítást.

- Ha vesztetek, eltakarodtok.

- Öt-öt harcost választunk a csapatunkból. Akik kiesnek az egyik csapatból, nem cserélhetőek. Viszont, aki nyert, az harcolhat továbbra is.

Shounak nem tetszenek a feltételek, de elfogadja, hisz a büszkeségük forog kockán.

- Hívd ki az öt harcost! – Csak ennyit felel végül, és a sajátjaihoz fordul.

Rámutat a négy emberre, akik még mindig a motoron ülnek sisakban..

- És én vagyok az ötödik – szólal meg Shou, miközben négy társa köré gyűlik.

- Oh, hát akkor úgy gondolom, nekem is harcba kell szállnom – húzza mosolyra száját az ellenséges csapat vezetője, mire négy kigyúrt állat lép elő mögüle.

A tíz fél harcra készen áll, a többiek kissé távolabb állva, minden izmukat megfeszítve várják, hogy a harc elkezdődjön. Eközben már a sisakok is mindenkiről lekerültek, Nashiit kivéve. Az első két harcos Shouék csapatából egy szőkésbarna hajú srác, Ren, az ellenfele pedig egy „kétajtós szekrény” típusú kopasz fazon. A jelet megadják, s a két fiú egymásnak esik. Ökölharcot vívnak. Az ellenfél nagy termete ellenére igencsak gyorsan mozog, és az ütései is erősebbek. Shou csapattársának csupán védekezni marad ideje. Mikor teljesen vérben fürdő arccal már alig áll a lábán, Shou leinti a harcot.

- Feladod? – néz rá a másik vezér a szokásos, gúnyos mosoly tarkította arckifejezéssel.

- A kört elvesztettük – válaszol Shou magabiztosan, miközben vállára veszi társát.

- Pedig ő még talpon volt – rántja meg a másik a vállát. – Neki is meg kell erősítenie, hogy feladja, vagy marad!

- Ez nem élet-halál küzdelem! – kiált rá a főnök, aztán a többiekhez viszi a sérült fiút.

- Hadd halljam tőle is! – mutat a legyőzött fiúra.

- Rhendh… ben… Fheladhom… - szegi le fejét szégyenében.

- Rendben. Ezt a fordulót vesztettétek.

- Shaj-nálom… fhőnök – lihegi az imént csatát vesztett ifjú Shounak.

- Nem a te hibád, Ren! – válaszol neki, majd a többiekhez fordul. – Gondoskodjatok róla! Vigyétek kórházba!

- Igenis! – jön a válasz kórusban.

Miután Shou megbizonyosodik róla, hogy a fiú úton van a kórházba, Takahinához fordul.

- Most te jössz. Elbírsz vele?

- Hmpfh! – emeli fel sértődötten a fejét, aztán kiköpi bagóját, és eltapossa. – Hülye kérdés.

Zsebre dugott kézzel előresétál. Úgy látszik, az ellenfél nem váltja le harcosát, így megadják a jelet, s a csata máris indul. A nagydarab fiú hatalmas önbizalommal ront rá a látszólag nyeszlett ellenfelére, aki végül kitér előle, majd továbbra is zsebre tett kézzel hosszú lábát könnyedén felemelve fejbe rúgja a benga gyereket, aki ettől úgy megszédül, hogy erősen kell tartania magát az esés elkerülése végett. De Takahina nem várja meg, míg teljesen magához tér. Eléfut, aztán gyomorba térdeli. Látszólag a fekete hajúban nem lehet túl nagy erő, mégis ellenfele összegörnyed a rúgás után. Ismét rúgná fejbe a kopaszt, de az elkapja a levegőben Takahina lábát, és kifordítja… illetve fordítaná, de a srác elrugaszkodva a földtől megpördül saját tengelye körül, kitekerve ezzel lábát a kezek közül. Nekirohan a majdnem fölénybe kerülő srácnak és oldalról ismét gyomorba rúgja azt, majd nem szórakozik tovább, és ollózó rúgással egymás után kétszer találja azt fejen, aki végül ájultan esik a földre. A csatát vesztett csapat vezetője nem örül Takahina győzelmének. Fogait összeszorítva felszisszen, de nem foglalkozik sokat az üggyel, és máris küldi a következő társát. Ez a fickó is ugyanúgy jár, mint helybenhagyott társa. Shou elismerően bólogat, de riválisa már kevésbé boldog.

- Most te jössz! – mutat a kissé mérges fél egy újabb tagra.

Nashiinak rossz előérzete támad. Shou mellé lép.

- Na, mit szólsz? Tud a fiú, mi? – böki oldalba a lányt.

- Cseréld le Takahinát! Állíts be helyette!

- Ne félj, tud magára vigyázni!

- De… - A jel megadása fojtja Nashiiba a szót… Elkésett…

Takahina mit sem észlel a veszélyből, és ismét lábmunkával próbálja ellenfelét elintézni, de az sorra kitér a rúgások elől.

„Franc… túl ügyes.” – Takahina is kezdi felismerni a helyzet veszélyét.

Amíg ő elgondolkozott, ellenfele máris ellentámadásba lendül. Túl erősen sorozza az ütéseket, és a harctechnikája teljesen összezavarja Takahinát. Egy jobb horgot kivéd, aztán egy rúgást, de a következő ütés olyan erős, hogy bár kezével kivédi, még az is akkora erővel csapódik orrának, hogy egy hatalmas reccsenés hallható, majd lassan folyni kezd belőle a vér. Minden társa megrettenve bámul. Nashii kezd dühös lenni, ráadásul az édes vér illata is rendkívül csábítja. De ekkor váratlan dolog történik… Megvillan egy kés. Shou indulna, hogy megvédje Takahinát, de elkésik… A közel tizenöt centis penge a fiú hasának jobb oldalába fúródik. A késelő ellenfél még egyet lök a fegyveren, aztán kihúzza fegyverét. Takahina tántorog kicsit, majd szájából hatalmas mennyiségű vért köp ki. Hasát szorítja, felsőjét szinte teljesen átáztatja a vér, s kezei is saját vérében úsznak. Shou rohan, hogy segítsen barátján, de a másik vezér figyelmezteti.

- Nem avatkozhatsz bele, amíg ő nem adja fel.

- Aljas csalók vagytok! A kurva életbe is! – Shou teljesen kikel magából.

- Hé, hé! A szabályok közt nem tisztáztuk, mivel lehet harcolni – vonja meg flegmán a vállát. – Így nem titulálhatsz csalónak. Figyelmetlen voltál.

- A rohadt életbe! Takahina! Takahina, szólj, hogy feladod! – A főnök hangja már-már hisztérikusan ijedt.

- Nem – köp ki újabb adag vért Takahina.

Mindenki elszörnyed. Folyamatos ordibálások szólítják fel mindkét oldalról, hogy adja fel. Amíg ő nem akarja, Shou sem zárhatja le a menetet. Takahina hihetetlenül gyors mozgással ellenfele mögé kerül, és kirúgja annak lábát, de a fájdalomtól végül ő is térdre rogy. A másik gúnyos arccal felkel, belemarkol Takahina hajába, és felemeli fejét, hogy szembenézhessen vele.

- Jobb, ha beismered a vereséget, öcsi! Különben kénytelen leszek megölni téged. – Hangjából visszhangzik a legyőzött iránt érzett szánalma.

Nashii a sisak mögül figyeli továbbra is az eseményeket. Szemei szűkre húzódnak, s magában könyörög: „Takahina… add fel! Add fel, és megbosszulom, amit veled tettek!”

- Feh… - nyögi Takahina.

- Feh? – néz rá furán ellenfele.

- Fe… feladom…

A győztes fél ördögi kacaj kíséretében a földre vágja a fiú fejét, semmiféle tekintettel nem léve arra, hogy már így is nagy fájdalmai vannak. Már csak Shou, Nashii és a harmadik kiválasztott tag maradt a csapatukból. Shou és társai behozzák a sérült Takahinát, s beültetik saját kocsija hátuljába, majd előkeresik zsebéből a Toyota kulcsát.

- Örülök, hogy végül meggondoltad magad, Takahina! – mondja Shou behajolva a kocsiba, aztán becsukja az ajtót, és a vezető elhajt.

Shou ezután iszonyatos dühvel indul meg a csatatérre, de Nashii megállítja a mellkasára téve kezét. Halkan beszél a főnökhöz:

- Te most túl ingerült vagy, nem tudnál józanul gondolkodni. Engedj harcolnom!

- De… a társam… a társaim… meg kell őket bosszulnom!

- Mit érnénk vele, ha a vezér elesne, Shou?

- Na, mi lesz már, feladjátok? – kiált oda nekik a karba tett kézzel álló másik vezér.

Shou Nashiira tekint, aztán egy megadást jelző sóhaj kíséretében bólint. A lány, akinek kiléte az ellenfelek előtt rejtett, a társa állapotáért felelős, barna hajú fiú elé sétál.

- Haha, mit akarsz, te sisakos cingár?! – röhög Nashiihoz hajolva a közel két fejjel magasabb srác. Mivel választ nem kap, száját elhúzva kiegyenesedik. – Na, te csicska, ha ennyire meg akarsz halni, kezdjük!

Ahogy ezt mondja, máris a nyakán van a „cingár” kar, aztán már csak annyit érez, hogy a lendület a földhöz vágja.

- Mi? Mi történt? Semmit sem láttam – hangzanak körülöttük a sustorgások.

A fiú épphogy kinyitja szemeit, hatalmas fájdalmat érez a lábában. Nashii akkora erővel taposott rá, hogy az azon nyomban eltört. Iszonyatos ordítás hagyja el a fiú száját. A lány felemeli a nyakánál fogva, és szándéka megfojtani a szorításával. Mindeközben kezével folyamatosan használja vámpírerejét, és belső ütéseket sugároz a fiúba, akinek szervezete lassan teljesen kikészül. Végül másik kezével oly erővel üti meg a már szinte eszméletlen srácot, hogy az a társai közé repül. A főnökük megrökönyödve áll a helyzet előtt. Olyan gyorsan történt minden, hogy feleszmélni se volt ideje.

- Ez meg… - Azt se tudja, mit mondjon. - „Fenébe, három harcosom kiesett, míg tőlük csak kettő” – méri fel magában a helyzetet.

- Mutasd az arcod! – szól rá Nashiira. – Lehet, hogy nem ember vagy. A te magasságod, és izmaid teljesen ellentmondanak a teljesítményednek.

Nashii kicsatolja a sisakot, lassan felemeli, eddig elrejtett haja most zuhatagként omlik vállaira s hátára. Ha eddig nem csodálkozott volna mindenki eléggé, most garantáltan leesett az álluk. Így igaz: egy lány a ”szuperharcos”. Szemeiben a bosszúvágy lángja izzik, és felperzsel mindenkit, aki csak belenéz.

- Gondolom, a szabályok nem tiltják – teszi karba kezét Shou -, hogy lány is legyen a csapatban.

Odafent megdörren az ég, és a közelben hatalmas csattanással csap be egy villám. Mintha az ég is megérezte volna a feszültséget, és méltó színteret akarna adni a végső ütközetnek.

- Mi a neved, te lány? – kérdi a főnök Nashiihoz fordulva.

- Ha megkérdem valaki nevét, előbb én mutatkozom be – jön a válasz Nashii részéről.

- Oh, elnézést kérek! – Meghajol gúnyolódásképp. – Engem Serviniusnak hívnak.

- Szóval nem tiszta a származásod. Gondolhattam volna, hogy csak idegenek törnek hatalomra. Az én nevem Nashii. Hívd a harcosod! Sőt! Gyertek ketten ellenem! Teszek a szabályotokra, legalább gyorsabban lerendezzük.

- Nem tudod mire vállalkozol. De legyen, ahogy akarod. Shou! Megengeded, hogy ketten legyünk ellene? – fordul a másik vezérhez, aki bólint.

Servinius előrelép, oldalán vállig érő, barna hajú társával, aki nem sokkal magasabb tőle. Amint a jel megvan, ez a fiú Nashiira ront egy vascsővel. A lány pár könnyed ugrással kitér, aztán a fiú mellé kerülve fordulásból halántékon üti alkarral. Az ütés ereje elég ahhoz, hogy megzavarodjon. Ezután könnyen kicsavarja kezéből a vaseszközt, és azzal a combjára mér ütést. Servinius ekkor védelmére kel, és Nashiira ront pusztakézzel. A lány eldobja a csövet, majd lefogja a srác kezeit. Most egymás szemébe néznek.

- Honnan ez a hatalmas erő? – kérdi a főnök erőlködések közt kinyögött hanggal.

- Akkor sem értenéd, ha elmondanám.

Ekkor egy pillanatra vörösre váltja szemeit, aztán vissza, de a főnöknek ez is elég, hogy meglepődöttségében megfeledkezzen a védekezésről. Nashii hasba rúgja jobb lábával, majd ballal mellbe, hátrafordul a kezeik alkotta résben, és biztonsággal ér földet, míg ellenfele seggre esik. Arcáról lerí a félelem.

- Te… szörnyeteg! – ordít a lányra mutogatva.

- Talán… - rántja meg Nashii a vállát. – De ha nem takarodtok el, mindannyiótokkal végzek! – A végét már ordítja.

- Feladjuk. Gyerünk! – int a főnök a társának. – Egy percet sem maradunk itt tovább.

Shouék megkönnyebbülten és elégedetten figyelik, ahogy az ellenség fülét-farkát behúzva eliszkol.

2011-04-25T00:43:00.012+02:00

~ ReverseS ~

Nashii élete átlagosan telt: lázadozások az iskolában, lógás a barátnőkkel és a haverokkal. Mígnem egy napon… furcsa dolgokat kezdett tapasztalni. Attól a naptól kezdve az élete megváltozott.
Átkerül egy másik világba, ahol három különböző faj harcol egymás ellen. Szembesül a múltjával, a sebek felszakadnak.
Nehéz döntések várnak rá, mind a szerelemben, mind a harcokban.
Visszatérését a régi életéhez öröm és bánat kíséri, míg végül kénytelen elfogadni a neki szánt sorsot.

~ Szerelmek

~ Harcok

~ Árulások

~ Barátok

~ Veszteségek

~ Ellentétek 

De vajon melyik faj győzedelmeskedik?

Tudd meg, hogy dönt, milyen események következnek az életében, milyen küzdelmeket vív meg magáért és társaiért!

Tarts vele két világon keresztül, miközben a legnagyobb hatalmat kapja meg!

De vigyázz, a hatalomnak ára is van…!

~Vajon lesz happy end?~
 
[Köszönet Hikarinak, hogy segített megalkotni az ismertetőt.]

10. Fejezet

2011-04-24T22:29:00.008+02:00

10. Rész

Hazatérés

A kard lassan leereszkedik, majd eltűnik.

- Nem ölök meg valakit, aki kéri – mondja kevélyen.

Eltünteti a fiú körül az erőnyalábokat, aki még mindig lebeg, arcát leszegve tartva.

- Akkor… - Kaen összeszorítja ajkait - majd én végzek magammal!

Cipőjéből előhúz egy tőrt, és már szúrja is szíve felé. Nashii megijed. Villámgyorsan lefogja kezeit, s a föld felé repül vele. Mikor becsapódnak, kicsavarja a fiú kezéből a fegyvert, s messzire hajítja azt.

- Hagyj meghalnom! – kiáltja hisztérikusan a fiú.

- NEM! – ordít rá Nashii, mire a fiú csodálkozva bámul fel rá. - Miért hagyod, hogy elérjék a céljukat? Nem vágysz arra, hogy bosszút állj?

- A saját népemen? Soha nem tennék… - Oldalra néz. - Vagyis…

- Elárultak, ezt ne feledd! Most pedig - kezét nyújtja - állj fel!

Kaen elgondolkozik, ránéz Nashiira, Darkra, az igazgatóra, Chikarira. Megfogja a lány kezét, aki felsegíti őt.

- Kaen! - lépked hozzájuk az igazgató. - Továbbra is nyitva áll a kastélyunk ajtaja számodra. Gyere velünk vissza!

- Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk benne? – gyanakodik továbbra is Chikari.

- Nyugodj meg, Chikari! – csitítgatja Dark. - Nem merne többé szembeszállni velünk.

- Nincs jogom itt maradni – mondja végül a szóban forgó fél.

- Meg akartál ölni, ez igaz – mondja Nashii -, de mi mégis visszafogadunk. Persze vissza is mehetsz a népedhez.

- Nem, az lehetetlen! – ellenkezik Kaen, teljesen kizárva ezt a lehetőséget.

- Jó, akkor menjünk a kastélyba! – zárja le Nashii a beszélgetést. - Most már teleportálhatsz.

- A mi népünk nem tud.

Nashii kérdően tekint az igazgatóra.

- Igazat mond – bólint a férfi.

Nash megragadja Kaen kezét, s teleportál a szobájukba.

- Akarsz pihenni? – kérdi a fiútól.

- Nem. Nem sebeztél meg annyira, hogy fáradt legyek.

- Még változtathatunk ezen.

- Köszönöm, hogy nem öltél meg. Hálával tartozom neked. - Meghajol.

Nashii lassan közeledni kezd hozzá, testével hátrálásra késztetve őt. Mikor a falhoz érnek, a falra támasztja kezét a fiú feje mellé. Lassan közel hajol arcához.

- Lenne itt valami, amit megtehetsz, cserébe az életedért.

- Mi lenne az? – kérdi tágra nyílt szemekkel Kaen.

- Taníts meg elrejteni az erőm!

- De…

- Még mindig megölhetlek, ha akarlak – vág közbe Nashii.

- Rendben – félrehajtja fejét. - Megtanítalak. De ez nem fizikailag működik. A mentális energiád nagyon alacsony. Töredéke az enyémnek. Az elme és a fizikum adja az erőt.

- Nem számíthat sokat a mentális erő, ha így is ilyen gyenge vagy.

- Te vagy erős. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erők birtokában vagy, ami azt jelenti, hogy valamilyen szinten a felszín alatt rejtegeted az erőd, csakúgy, ahogy képes vagy eltitkolni a vámpír éned. Ez annak lehet köszönhető, hogy az emberi és a vámpír énedben vagy jelen együtt.

- Aha. - Egy pillanatra elgondolkozik, aztán annyiban hagyja a dolgot. - Na gyerünk, kezdjük!

- Oké. Első lépés, hogy egész éjjel nem alszol, és megpróbálsz nem gondolni semmire.

- Azt hogy csináljam?

- Hát ez az! Felejtsd el a fáradtságot, és az elméd legyen teljesen üres!

- Az nem lesz nehéz… De amúgy ez elég szopatás.

- Nem kell rám hallgatnod – rántja meg a vállát.

Nashii félrehúzza száját, majd szemét forgatva elindul az ajtó felé.

- Most hová… - De Nashii a szavába vág.

- Enni.

Kaen követi őt, s az ebédlőben már együtt esznek. A fiú Nashii elgondolkodó arcára lesz figyelmes.

- Valami baj van? – kérdi tőle.

- Tudod, mi jutott eszembe? – kérdi, miközben folyamatosan maga elé néz. - Vajon a ti fajotok, vagy a Vámpírok képesek átmenni abba a világba, ahonnan jöttem?

Kaenbe mintha villám csapott volna. A szemében ijedtség és meglepődöttség tükröződik. Mikor Nashii rátekint, az elfordítja fejét, arcvonalai lágyabbá válnak.

- Úgy látom, te tudod a választ – ráncolja a homlokát Nashii.

- Hát… tudnak is… nem is…

- Ezt hogy érted?

- Mikor egy Tisztavérű ereje kezd feléledni, megnyílik egy kapu a két világ közt, hogy a Védelmező átjuthasson rajta. Ám ezen átküldenek mindig egy Vámpírt, vagy egy Felsőbbrendűt, és indul a hajsza. Ilyenkor a Védelmező és a kiválasztott személy szabadon ingázik a két világ közt. Téged Chikari mentett meg. Tőlem.

- Mi? – Leteszi az evőeszközt, hogy teljesen Kaenre figyeljen.

- Igen. – Bűnbánóan a lányra néz. – Nem most volt az első eset, hogy az életedre törtem.

- Te voltál? – világosodik meg Nashii. - Valóban… Rémlik az arcod. A fürdőben, amikor meg akartak fojtani, és az utcán… Jézus! – csattan fel Nashii egy bevillanó kép hatására. - Te megfogtad a mellem!

A fiú elpirul.

- Véletlen volt!

- Huh. – A lány szemei tágra nyílnak. – Nem tudom… mit mondhatnék. Na de inkább menjünk fel! – Megrázza a fejét, aztán feláll az asztaltól.

Odafent a szoba üres. Kaen térdre ereszkedik.

- Nem érdemeltem meg, hogy életben hagyj. Rendelkezz velem belátásod szerint!

- Nem ölhetem meg a tanítóm. Most pedig menjünk aludni! Illetve én mentálisan fejlődni.

Lefekvés előtt lezuhanyoznak. Az ágyban beszélgetnek épp, mikor Chi beront az ajtón. Szó nélkül beviharzik a fürdőbe. Nashiiék egymásra pillantanak.

- Mérgesnek tűnik – szögezi le Kaen.

- Ő mikor nem az? De így nehéz lesz kizárni a külvilágot.

A fiú kijön, ágyába fekszik, és teljes a csend.

- Most? – kérdi Nashii suttogva.

- Kezdheted.

- És mi van, ha nem megy?

- Bírni fogod.

- Ááá! – ordít fel Chikari. - Ha ilyen tervetek van estére, könyörgöm, ne itt csináljátok!

Nashiiék iszonyatos röhögésben törnek ki. Végre mindenki megnyugszik, így Nashii elkezdi a koncentrálást.

Reggel van. Nashii felkel. A tükörbe nézve észreveszi, hogy két hatalmas karika van a szeme alatt. Alapból is vannak a vámpír külseje miatt, de ezek még az átlagnál is nagyobbak.

„Vajon csak ezt értem el az éjszakázással?”

- Na, jó reggelt! – lép mellé Kaen. Ümm, de jót aludtam – mondja egy nyújtózás közben.

- Ne szórakozz! - Gyilkos pillantást vet a fiúra.

- Úúú, csúnya karikák – hajol a lány arcába nevetve.

- Neked köszönhetem.

- Na figyelj! A következő feladatod az lesz, hogy az ebédlőben nyüzsgő személyekre fogsz figyelni. Mindegyikőjük beszédét ki kell szűrnöd. Értsd meg, miről beszélnek, ne csak zajt, zsivajt hallj!

- Annyi ember beszélgetését szűrjem ki?

Kaen bólint, int, majd elindulnak az ebédlőbe. Odalent Nashii először nem bír koncentrálni a beszélgetésekre, de egyre inkább képes kihallani szavakat, aztán mondatokat. Szemből, hátulról, oldalról, mindenhonnan özönlenek a hangok, Nashii koncentrációja pedig kezd megingani. Végül fejéhez kap, s ordít egyet. Mindenki ránéz. Kaen a vállára teszi kezét.

- Jól van, most már elég lesz.

- Hé! – Rei áll mellettük. - Az igazgató hivat titeket.

Nashii feltekint az ott álló fiúra. Rei félrehúzza száját.

- Juj… Nem aludtad ki magad?

- Nem – válaszol Nashii nyersen.

- Valamit csinálj vele, mert elég ijesztő.

- Ijesztő? – vág elgondolkodó arcot Nashii. - Remek! – Azzal felpattan. - Na gyere, Kaen!

Felsietnek az igazgatóhoz. Ő odabent fel-alá járkál, s mikor észreveszi Nashiiékat, arca komorból semmitmondóvá válik.

- Sziasztok! Azt jelentették, hogy néhány Felsőbbrendű császkál a környéken. Kaen, szerintem téged keresnek.

- Lehet, hogy nem hiszik el, hogy meghaltam.

- De akkor előbb-utóbb ide is eljönnek – tekint az igazgatóról Kaenre Nashii. - Ők érzik az erődet?

- Valamilyen szinten igen. Ha bejutnak a kastélyba, biztos, hogy kiszúrják a jelenlétem.

- Nem tudom, mit tegyünk – elmélkedik az igazgató.

Egy fiú ront be, s lihegve közli, hogy a Felsőbbrendűek két tagja odakint várakozik. Az igazgató és Kaen az ablakhoz sétálnak. Kaen úgy les ki, hogy észre ne vegyék.

- Ez az öcsém és az egyik harcosunk.

- Mondd meg, mit csináljak! – mondja az igazgató kissé kétségbeesetten. - Ha nem engedem be őket, rájönnek, hogy rejtegetünk, ha beengedem őket, megtalálnak.

- Van egy ötletem. – Nashii nézése máris gyanús. - Jelenleg ez tűnik a legjobb megoldásnak. – Eddig maga elé bámult, most az igazgató felé fordítja fejét. - Átviszem az én világomba.

- Talán nem lenne hülyeség – latolgatja a lehetőséget a férfi. - Átmeneti megoldásként jó. Mi tudunk két világ között is teleportálni. Indulhattok is!

- Kaen, pakolj össze! A parókád ne felejtsd!

Elrohannak, összeszedelődzködnek. Nashii megfogja Kaen kezét, aztán teleportál. Sikerül egyből a háza elé érkezni. Az első dolog, amit megpillant, az a postaláda… A levelek, újságok csak úgy folynak ki belőle, fele a földön hever már. Ebben a világban is felhős az ég. Az időjárás a világokban együtt halad.

„Fél év… vagy mennyi ideje voltam távol. Senkinek nem tűnt fel, hogy nem ürítem a postaládát?” – elmélkedik Nashii.

- Bemegyünk? – kérdi Kaen.

- Jah… - eszmél fel Nashii. - Hova is tettem a kulcsom?

Előkotorja táskájából, majd kinyitja az ajtót. Belépve ugyanaz a káosz fogadja őket, mint amit Nashii hátrahagyott. Még egy alig megpenészedett pizza szelet is ott díszeleg a pulton.

- Őszintén szólva, féltem, hogy eladják vagy lebontják, míg távol vagyok.

- Itt élsz? – néz körbe Kaen. - Hát, nem sokat adsz a rendre. Én még csak a fürdőt láttam korábban.

- Ja, emlékszem. Amúgy meg ha nem tetszik, el lehet slattyogni. – Mosolyogva felfelé fordítja fejét, és csukott szemmel nagyot szippant a levegőbe. - Oh, ez a mennyei itthoni illat…

- Én csak a rohadó almacsutkát érzem.

- Kussolj már! – néz rá mérgesen.

- Bocs. Amúgy fura ház ez. A másik világban nem ilyenek az épületek.

- Ez egy modern építésű ház. Én nagyon szeretem. Na de behozom a leveleket.

Odakint nézegeti, miket kapott. Három boríték jött a szüleitől. Ezeket, meg a csekkeket beviszi.

- A többi? – kérdi Kaen a kint fekvő kupacra nézve.

- Szórólapok, újságok, felszólítások. Na, nézzük csak, mit írtak. Kedves lányom, bla-bla-bla… mi van veled… bla-bla… Még két évet maradunk, bla… Szinte az összes levélben ez van – hajtja össze a papírt. - Minden borítékba tesznek egy nagy összeggel ellátott csekket, hogy ez pótolja a hiányukat.

- Ez szomorú – húzza félre száját Kaen.

- A frászt! – nevet fel Nashii. - Ennél jobban nem is járhattam volna.

- Ennyire rosszban vagytok?

- Áh. Már arra sem emlékszem, hogy néznek ki. Most összeszedem a szemetet.

Mint akinek frappáns ötlet jutott eszébe, gonosz mosolyra húzza száját. Csak annyi látható, hogy a szemét lassacskán mindenhonnan eltűnik. A jelenlegi gyorsaságával pillanatok alatt összeszed mindent, s három hatalmas, szeméttel teli táskát dob ki a ház elé. Bezárja az ajtót.

- Na, ez megvolna – porolja le tenyereit. Ekkor csengetnek. – Ehh! Valaki még emlékszik rám? – húzza fel szemöldökét.

Kinyitja az ajtót, s nem más áll ott, mint Shin.

- Nashii! – A lány nyakába ugrik.

- Hát te meg? – kerekedik ki a lány szeme.

- Így kell fogadni egy régi barátot? – Ajkáról lehervad a mosoly.

Nashii tudja, hogy ha akaratlanul is, de megbántotta régi barátját. Szűkre húzza szemét, megfogja a fiú vállát, és a falhoz nyomja. Shin arcán meglepődöttség látszik mindeközben. Nashii megcsókolja, és neki ideje sincs feleszmélni. A csók végén Nashii sunyi vigyort vet a fiúra.

- Üdv újra! Így megfelel?

- Ő… öh… jah… igen… - dadog Shin.

- Hogyhogy eljöttél?

- Mióta nem láttalak, minden hét hétfőjén eljöttem megnézni, hátha visszatértél.

- Megszállott vagy. Tudod, milyen régóta nem jártam itt?

- Pontosan kilenc hónapja, két hete, négy napja.

- Hm. Az durva!

- Khm… - Kaen köhécselése szakítja félbe a társalgást.

- Oh, te is itt vagy?

- Kösz - ráncolja homlokát a fiú.

- Shin, ő itt Kaen.

- A fiúd? – kérdi Shin végigmérve az idegent.

- Hmm… hosszú történet. Mi a helyzet itthon?

- Hát, nemsokára újra kezdődik az iskola. Most szünet van épp. De azt mondták, ha idén nem kerülsz elő, nem térhetsz vissza a mi iskolánkba. Már a rendőrök is feladták a keresésed.

- A rendőrök, eh? – kérdi Nashii gúnyos vigyor kíséretében. - Nem meglepő. De iskola… Nem is rossz ötlet. Figyelj, Shin! Kéne Kaennek valami hamisított irat, hogy egy távoli rokonom, de mindene elveszett egy tűzben. Légyszi! Tudom, hogy otthonosan mozogsz ilyen körökben.

- Megnézem, mit tehetek.

- Mikor kezdődik az iskola?

- Két hét.

- Rendben. Na figyi, most értünk haza, ki kéne pakolni, satöbbi.

- Jó, értem, lehet, hogy holnap benézek.

Elköszönnek egymástól, ezután pedig Nashii felvezeti Kaent az emeletre. Ad neki egy saját, teljesen berendezett szobát. Bemennek a fürdőbe, hogy ott is körülnézzenek.

- Ismerős, nem? – mutat körbe Nashii.

Kaen lehajtja fejét. Miután mindketten kipakolták cuccaikat, Nashii rendelni akar kaját, a telefon azonban ki van kötve… csakúgy, mint a villany, a víz, a tévé, vagy a gáz.

- Na jó, elmegyek befizetni a csekkeket.

- Elkísérlek.

Nashii összeszedi az elmaradt csekkeket, és cseppet sem örül az összegnek, amit összeszámol. A kapott pénz fele már el is úszik ezzel. Elsétálnak, befizetik a kis papírokon szereplő összegeket. Internet, tévé, gáz, víz, villany, telefon… Hazafele beugranak a boltba is. Nashii úgy dönt, hideg kaját vesz, mert ma még bizonyára nem lesz se gáz, se villany. Miután odahaza jóllaknak, Nashii szobájában az ágyon beszélgetnek, ezután Kaen a saját ágyába tér aludni. Rengeteg takarót magára rámol, mert a ház igencsak hideg fűtés nélkül, viszont Nashii most sem érzi a hideget. Így megy ez két napon át, s a harmadik napon végre visszakötik a gázt, meg a többit. Nashii épp a szobáját fedezi fel, hiszen olyan rég nem volt itt, hogy minden megtalált kacat kincs számára. Az íróasztalon heverő papírkupac alatt rátalál a mobiljára. Töltőre dugja, s mikor sikerül bekapcsolnia, látja a figyelmeztetést, hogy a kártyáját két napon belül letiltják. Felhívja Shint, hogy mi a helyzet a papírokkal, mert nem jelentkezett. A fiú azt mondja, áthozza később az iratokat, és Nashii kérésére egy feltöltő kártyát is.

- Mennyi szart el kell intézni. Pedig csak kilenc hónapig nem voltam itthon… - mérgelődik a lány.

Később Shin valóban elhozott mindent.

- Kaen Hisondou? – nézi az iratot Kaen. - Ez lett a nevem?

- Nem tudtam, mi a teljes neved.

- Mindegy, átmenetileg jó lesz – veszi el Kaentől Nashii az iratot. - De tényleg. Mi a valódi neved?

- Kagekami. A klánom is ezt a nevet viseli.

- Klán? – váltogatja Shin a tekintetét közöttük. - Te is valami bűnbandához tartozol?

- Hát, olyasmi.

- Ahonnan ő jött – vág közbe Nashii.

- Honnan is?

- Te csak ne kíváncsiskodj!

- Hát de…

- Pszt! – szakítja félbe Nashii. - Na, megkínálhatok valakit borral?

- Elfogadom – mondja Shin.

- Én nem igazán.

- Te is iszol – szakítja félbe Kaen mondatát, ellentmondást nem tűrően.

- Ha te mondod!

A délután hátralévő részén videojátékoznak, isznak, esznek… de leginkább isznak. Shin a legtöbbet, és végig Nashiira dőledezik.

- Neked aztán hamar megártott a pia – néz rá Nashii.

- Itte cüle ca – habogja értelmetlenül a fiú.

- Lehet, hogy te ezt értetted, de én nem. Na, gyere a kanapéra!

Felemeli a fiút, mert neki ez meg sem kottyan már. A fiú elharapott végű, artikulálatlan, vontatott szavakkal motyog valamit, amiből leginkább azt lehet kivenni, hogy ”de erős vagy”. Miután letette Shint, jelez Kaennek, hogy ideje felmenni. Kaen feláll ugyan, de kicsit imbolyog. Neki nem okoz gondot a beszéd, viszont a járás annál inkább. Nashii segít neki feltámolyogni a lépcsőn. Az ágyon beszélgetve előkerül a téma a Felsőbbrendűekről.

- Szerinted elhitték, hogy meghaltál? – kérdi Nashii Kaentől.

- Nem tudom, de nagyon fontos nekik, hogy visszakerüljek.

- Ja, és azért küldtek a halálba.

- Nem erről van szó. Tudod, már régóta alakul a szövetség Vámpírok és Felsőbbrendűek között. Négy éve kiokoskodta apám és a Vámpírok főnöke, hogy az ő lánya és én összeházasodunk, amint megértünk rá. Ez azt jelenti, hogy mikor átlépem a tizenhatot, ő pedig a tizennégyet. Úgyhogy addig is jegyesek vagyunk. Csak akkor érvénytelen, ha meghalok. Ezért a lány és én is szüzességet kellett, hogy fogadjunk.

- Jézusom! Te jegyes vagy?

- Mi ez a meglepődöttség? Te is az vagy. Láttam a gyűrűd.

A lány ujjára pillant, ahol még mindig ott csillog a Darktól kapott gyűrű.

„Oh, igaz is. Nem adtam vissza Akumunak. Így valóban olyan, mintha jegyesek lennénk.”

Lehúzza ujjáról lassan a kis fénylő karikát, majd a szekrényhez sétál.

- Nem adtam rá választ – mondja, aztán beteszi a szekrény aljába.

Lassan megszokássá válik nála, hogy a másoktól kapott ajándékokat ide dugja. (Ugye emlékszünk a medálra, amit szintén Akumutól kapott, vagy esetleg a nyakékre, amit Chikari ajándékozott neki?)

- Kitől van a gyűrű? – kérdi Kaen.

- Akumutól.

- Nem ismerem.

- De. Ő Dark. Az igazi neve Sutekina Akumu.

- Így már más.

- De térjünk vissza az előző témára! – Lefekszik a fiú mellé. – Mi az, hogy szüzességet fogadtatok?

- Hát, míg nem házasodunk össze, senki mással nem… tudod… Bár nem mintha ilyen fiatalon ilyet terveznék, de ez volt a kikötés.

- És mi van, ha megszeged?

- Nem tudom. A házasság érvénytelenné válik.

- Azt mondtad, van egy öcséd. Ő is átveheti a helyed. Vagy oda a szövetség.

- Igen, de tudják, hogy még szűz vagyok, s amíg nem teljesen bizonyosak felőle, hogy halott vagyok, addig nem rúgják fel a terveket. Mellesleg körülbelül már csak két hét van a szülinapomig.

- És mit szólnál, ha addigra nem lennél szűz?

- Hogy érted ezt?

- Figyelj! Össze akarsz házasodni a Vámpírfőnök lányával? Akarsz ezzel rosszat okozni nekünk, akik életben hagytak? Vagy fel akarsz lázadni a néped ellen?

- Most már egyáltalán nem akarom őt feleségemnek, hogy ezzel is segítsem a létrejöttét.

- Hát, akkor mire vársz?

- Mire? – néz furcsállóan Kaen.

- Én segíthetek neked.

- Úgy érted…

- Úgy. Sajnos én vagyok az egyetlen nőnemű egyed a közeledben. Ha beéred velem, megakadályozhatjuk a szövetség létrejöttét.

- Megtiszteltetés lenne, ha te lennél az a lány.

Végigsimít a lány arcán, magához húzza, és lágyan megcsókolja. A csók közben átkarolják egymást. Nashii a fiú ölébe ül, leveszi róla eddig viselt parókáját, majd beletúr hosszú, fehér hajába. Mindkettejük szíve hevesen ver, a forróság elönti Kaen testét, míg Nashii arra igyekszik figyelni, nehogy vámpír énje előtörjön az izgalom hatására. Leveszi a fiúról felsőjét, végighúzza rajta körmeit, ezután pedig ledönti az ágyra. Kaen szája mosolyra húzódik, s hagyja, hogy a lány csókokkal borítsa el ajkait, nyakát, felsőtestét. Átfordítja Nashiit, így ő fekszik már hátán. Leveszi a felsőt, majd a melltartóját. Egész éjjel forró csókokban forrnak össze. A ruhák szanaszét hevernek a földön, s megtörténik az, ami Kaent kimentheti: Nashii elveszi a fiú eddig őrzött kincsét, s eggyé válnak, míg el nem jön a hajnal. Mikor elaludnak végre, talán négy óra is van már.

A reggel hozza az új remény napját. Kaent nem fogják többé üldözni. A reggel hozza a másnapos fejeket is, főleg Shinét. Odalentről kiabál Nashiinak, aki így kénytelen lemenni. Kaen még mindig alszik.

- Mit kiabálsz kora reggel? – szól rá a lépcsőn lefele botorkálva.

- Nem tudnál adni valami fájdalomcsillapítót?

- Szerintem az összesnek lejárt a szavatossága. Menj, és vegyél magadnak!

A fiú morog egy kicsit, aztán rendbe szedi magát, és elmegy.

- Jó reggelt!

Nashii hátranéz a hang irányába. Kaen ott áll alsónadrágban. Nashii rámosolyog.

Végül eltelik a maradék másfél hét, és eljön az iskola napja. Háromnegyed nyolc. Nashiiék nagy nehezen felkelnek, és mire elkészülnek, már késésben is vannak. Ahogy Nashii kinyitja az ajtót, Shint pillantja meg.

- Indulhatunk? – kérdi a fiú.

- Mint a régi szép időkben. Együtt késünk.

Nem sietnek odafele, lassan ballagnak.

- Iskolába járás… - néz a szürke égre Nashii. – Pff, azt sem tudom már, hogy kell.

- Nem tudod, hogy kell? – húzza fel szemöldökét Shin. - Nashii, ez olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni.

- Biciklizni se tudok.

- Az gáz.

- Ja.

Az iskola kapuja bezárul. Hiába kérik az ügyeletest, nem nyitja ki. Ő nagyon jól emlékszik Nashiiékra. Sose érnek be időben.

- Sajnálom – kezdi az ügyeletes, de a hangjában érződik, hogy egyáltalán nem sajnálja -, de a későknek nincs bejárás.

- Gondolod? – Nashii gúnyosan felhúzza szemöldökét.

Kaenre néz, bólintanak. Két irányba megiramodnak, felugranak a falra. Nashii lenyújtja kezét Shinnek, aki éppoly meglepődötten áll ott, mint az ügyeletes. Miután átemeli a fiút, mindannyian bemennek. Shin leválik tőlük, Nashiiék pedig az igazgatóhoz mennek, hogy beírassák Kaent. A fájdalmas procedúra után az osztályhoz sétálnak. Nashii mély levegőt vesz, aztán kicsapja az ajtót. A tanár megijed, az osztályon pedig a meglepődöttség hulláma söpör végig. Olyan dolgok hagyják el a szájukat, mint például „Azt hittem meghalt”, „De megváltozott.”, „Ez biztos, hogy ő?”. A tanár csak bámul. Talán arra vár, hogy Nashii köszönni fog, de aztán feladja.

- Jó reggelt! – köszön először ő.

- Jót! – vágja oda flegmán. - Ő itt Kaen. Új diák. Én pedig… - Sunyi vigyorra húzza száját. - Visszatértem.